Versailles és Trianon fejedelmi kastélyától a
szentpétervári Eremitage cári palotájáig, a stockholmi királyi gyűjteménytől Baden-Württemberg
főúri kollekcióiig, avagy az óceánon túlról Boston szépművészeti múzeumáig terjed
a közületi kölcsönzők rangos lajstroma, hét európai országból félszáznyi
magángyűjteménnyel kiegészítve.
André Charles Boulle (1642–1732) – Egy új stílus Európának
címmel így jött össze másfélszáz lakberendezési tárgy, amely félezer (!) színes
képpel illusztrált, vaskos album kíséretével január 31-ig látható a Majna-menti
Frankfurtban, a Museum für Angewandte Kunst termeiben.
Ami egy abszolutista uralkodó részéről a lehető legmagasabb
elismerésnek számít, a „Napkirálynak”
nevezett XIV. Lajos már 1672-ben engedélyezte udvari iparművésze számára, hogy a
Louvre palotájában működtesse műhelyét, mert Boulle harminc éves korára Európa-szerte
rendkívül népszerű és keresett lett. A mai művészettörténészek értékelése
szerint csak a legkivételesebb esetekben fordulhat elő a krónikákban, hogy a
„luikatorz” (Louis XIV.) királyi periódusát őrző stílust egyenrangúan
elkeresztelték Boulle-korszaknak is. A sokoldalú mester – szobrász, fémöntő,
műbútorasztalos és ötvös – bravúrosan bánt a legkülönfélébb alapanyagokkal és
technikai eljárásokkal. Értő kézzel valamint szárnyaló fantáziával kombinálta a
tűzaranyozott bronzot a legnemesebb faféleségekből kombinált intarziákkal, a
teknősbéka páncéljából való berakásokat a rézveretekkel. Pompásan elegáns
lakberendezési tárgyait értékes ritkaságnak tartották, amelyekért borsos árakat
fizettek, így presztízs-daraboknak és státusszimbólumnak számítottak a spanyol
vagy a francia királyi udvarban és az orosz cári rezidencián éppúgy, mint a bajor
vagy a szász fejedelmi palotákban, a nemességet apáról fiúra örökítő,
választékos ízlésű főúri körökkel pedig a rohamosan feltörekvő
pénzarisztokrácia is igyekezett rivalizálni szerte a kontinensen. Ami a
gazdagság vagy a szociális ranglétrán való elhelyezkedés fitotgtatását illeti,
nincs ez másként ma sem, amikor a töretlenül virágzó kőolajüzleten egycsapásra milliárdossá
vált orosz pénzoligarchák vásárolják fel világszerte, a legrangosabb
régiségvásárokon Boulle komódjait és szekreterjeit, hogy aztán dácsáikban
dicsekedhessenek vele privát orgiáikon, meghívott üzleti partnereik előtt.
A történelmi Boulle-márka jelenlegi tekintélyét jól
példázza, hogy a germán-gall együttműködéssel létrehozott, reprezentatív
nemzetközi seregszemle védnökségét Dr. Horst Köhler professzor, az N. Sz. K. és
Nicolas Sarkozy, a Francia Köztársaság elnöke vállalta el. Utóbbi kivételes és
példamutató szerénységgel tért el „a nagy nemzet” (la grande nation)
közmondásos öntudatának fitotgtatásától, amikor „az ország dicsőségére” (la
gloire de la France)
való megszokott hivatkozás helyett – többek között – tárgyilagosan kifejtette :
„André Charles Boulle apai részről német származású volt. Számos kollegája, aki
a 18. század végéig a párizsi udvari műbútorasztalosság és egész Franciaország hírnevét
megalapozta, a Rajna-menti országokból érkezett bevándorló volt… Munkáikhoz az
Indiai Óceánból kihalászott teknősbéka páncélja mellett olyan rezet használtak,
amely a 17. századtól a német Stollberg bányáiból származott, az ón pedig a
brit Cornwallból érkezett. Ezeket az anyagokat részben tűzaranyozott rézzel,
színezett elefánt-csonttal vagy egzotikus faritkaságokkal kombinálta, hogy
rafináltan variált mesterműveket állíthasson elő a műhelymunka
végeredményeként…”
Így lett Párizs már Boulle életében a jó ízlés és az
emelkedett életstílus európai kulturális fővárosa, amely aztán az egész
kontinens művelődésének fejlődését is jótékonyan befolyásolta. A legapróbb
részletekig gondosan megtervezett és kivitelezett, mégis egységes hangulatot
árasztó enteriőrök kisebb-nagyobb bútordarabjai mellett tükrök és csillárok meg
kandelláberek, aztán komódon, kandallón vagy padlón álló órák éppúgy
előfordulnak, mint faliszőnyegek, akárcsak intarziás parketták és lambériák, továbbá
különféle díszes technikai eszközök és műszerek, titkos rekeszekkel ellátott, míves
ékszerdobozok és levélőrző kazetták és még hosszasan folytathatnánk a
hasznos-esztétikus ötvösművészeti díszedények meg varia műtárgyak leltározását.
Az „össz-művészeti” körképet hazai és külföldi kortársainak olyan festett virág-
vagy gyümölcs-csendéletei illetve állatábrázolásai teszik teljesebbé a rendszerint
mitológiai témájú, figurális kisbronzok vagy márványszobrok és fából
faragott-festett-aranyozott plasztikák mellett, amelyek a korabeli
műbútorasztalosokat ihlették remekléseik dekorálásában.
Ám manapság az is tanulságos lehet számunkra, ahogyan a francia
állam a történelmi tradíciót nemcsak gondosan őrzi az utókor számára, hanem a
kortársi belsőépítészet kreatív továbbélését is biztosítja. A párizsi Mobilier
National központi intézményének csak egyik feladata az állami tulajdonban lévő
antik bútorállomány konzerválása és tudományos feldolgozása, másrészt ennek a
hagyománynak szellemében fáradhatatlanul ösztönzi a hazai és külföldi
dizájnereket és enteriőr-tervezőket újabb és újabb alkotásokra. A frankfurti
tárlat installációit például az ismert chilei belsőépítész – Juan Pablo
Molyneux – tervezte, aki Boulle életművének felidézése mellett aktuális
tiszteletkörét is lerótta kollegáival együtt egy külön részlegen. A maga
részéről egy monumentális, tizenkét személyes ebédlő asztalt állított ki Boulle
stílusában, amelyet egy kaliforniai privát rezidenciába rendeltek tőle, francia
modorban. Ennek mívesen kiképzett fedőlapját olyan florális intarziával
dekorálta, amely már messziről a párizsi mester markáns profilját juttatja
eszébe a mai szemlélőnek. A központi kompozíció díszes és praktikus keretezését
avagy az eklektikus lábak rögzítését is az egykori királyi műbútorasztalosra
jellemzően oldotta meg, tucatnyi külföldi kollégájához hasonlóan. Így él és hat
még idestova három évszázaddal később is Boulle szelleme világszerte…