A szocializmus romjaiból szárba szökkenő Kolozsvári Iskola alkotóinak munkái nemrégiben a Műcsarnokban voltak láthatóak. A kolozsvári művészek a múlt gyökereiből táplálkozó jelenre reflektálnak, átütő erővel és hitelességgel. Az élesdi művésztelephez is kapcsolható Szabó Attila festményein is érezhető ez a markáns hatás is.
Szabó expresszív képei keveset mutatnak, miközben sokat sejtetnek. Figuráit gyakran csak elfordulva vagy hátulról látjuk, nem próbálnak “kommunikálni” a nézővel, a képsíkba merülnek alá. A festmények cselekményét nehéz kikövetkeztetni, ugyanakkor a hétköznapiság és állandóság jelenik meg bennük; az ismerősség és a megfejthetetlenség elegye különös atmoszférát képez. A lazúros festéstechnika, a sokszor szinte befejezetlennek ható kompozíciók energiával telítettek. A módszer friss, életszagú, lendületes képeket eredményez, dinamikát sugall és magabiztos technikai megalapozottságot. Mintha az alkotás folyamatába is betekinthetnénk, és mindabba a technikai problémahalmazba, amellyel az alkotó munkája során szembesül. A festő nemcsak az ábrázolt látvánnyal, hanem a festészettel mint médiummal is foglalkozik, a néző gondolatait egészen műterméig vezeti el, ugyanakkor alkotó módszerének részbeni feltárásával mégsem aknázza alá a képet. Csupán azt hangoztatja, a festészet nem más, mint egy fikció megteremtése olajjal-vászonnal.Szabó Attila enigmatikus képeit látva nehéz elhinni, hogy az alkotónak ez az első önálló tárlata.