Hová tegyük a művészettörténeten belül a szocialista realizmust, ismertebb, rövidebb – és népiképp pejoratív – nevén a szocreált? A retródivat hatására a közvélekedés vizuális geget lát benne, az avantgárd elkötelezettjei a történelem kerekét visszaforgató anti-művészetet, a kérlelhetetlen kommunista-ellenesek pedig üres politikai propagandát. Tizennyolc évvel a rendszerváltás után eljött az idő, hogy végre a széles közönség és a szakma szembe nézhessen a Rákosi-kor kísérteteivel, az ötvenes évek sztálinista képzőművészetével. Az ”56-os forradalom leverése óta ugyanis egyre gyűlik a por a szocreálon, a Kádár-kor óvatosabb művészetcsinálói igyekeztek elfelejteni vakbuzgó elődjeiket, a neoavantgárd pedig ügyet se vetett a hivatalos irányzatokra. Az egy-két elszórt, korábbi, szűk körű próbálkozás után a debreceni MODEM vállalta magára a feladatot, hogy megrendezze a szocreál képzőművészet első nagy történeti seregszemléjét, lefújva a port az ötvenes évek rég elfeledett műalkotásairól. Büszkén feszítő Sztálin-arcmások, munkásokkal parolázó Rákosik, széles mosolyú dolgozók, boldog parasztok, épülő szocializmus és kiránduló kisúttörők – a plakátszerű idillbe merevített szocialista realizmus ismét teljes fényében tündököl, hogy az utókor ítéletet mondhasson róla!
A szocialista realizmus fogalma körül ma még sok a bizonytalanság. Az egyszeri járókelő a szocreált a panelházakkal és a monumentális köztéri munkákkal azonosítja. Pedig a házgyári építészet sokkal többet köszönhetett a Bauhausnak, mint a szovjet kommunizmusnak, a hatvanas-hetvenes évek jellegzetes domborművei, mozaikjai és szobrai pedig sokszor éppen az avantgárd izmusokból merítettek. Az ötvenes évek magyar szocreálja viszont a szovjet szocialista realizmusnak, egészen pontosan a késő sztálinista akadémizmusnak a hűséges másolata volt. 1949-ben, a hatalomátvétel után a magyar kommunisták nekikezdtek a kultúra átalakításának: megszüntették a korábbi művészcsoportokat és felépítették a hivatalos művészet nagy gépezetét. Az 1950-es első szocreál országos kiállításon már a szovjet típusú műalkotások hűséges variánsaival jelentkeztek a magyar alkotók. A precízen realista stílus és a kendőzetlenül ideologikus tartalom hat esztendeig uralta a hazai színteret. Az anyagi jólét és a politikai ellehetetlenítés eszközeivel operáló kultúrpolitika összekovácsolta a művésztársadalmat, egymás mellé kerültek a baloldali avantgárd alkotók, a jól helyezkedő realista mesterek, a tekintélyes polgári művészek és a névtelenségből előbukkant dilettánsok. Az évente megrendezett nagy nemzeti seregszemlékre és a pénzes állami megrendelésekre százszámra készültek a realista stílusú, zsánerszerű propagandamunkák, az úgynevezett „tematikus festmények”. A hivatalos művészek megfestették a kitüntetett sztahanovisták portréját, a teljhatalmú pártvezérek „ikonjait”, a propagandavalóság idilli dolgozóit munka közben és az ideológusok által megrostált haladó hagyományok kiemelkedő pillanatait. Sztálin 1953-as halála alig befolyásolta a képzőművészetet, csak az 1956-os forradalom után került le a tematikus szocreál a napirendről.
A MODEM kiállítása a rövid ötvenes évek (1950-1956) hivatalos festészetének történetét dolgozza fel, olyan híres zsánerképek segítségével, mint például Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? vagy Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című munkája. A közel száz, zömében nagy méretű festményt néhány korabeli szobor egészíti ki, köztük Mikus Sándor Sztálin-szobrának életnagyságnál nagyobb alumínium változata. A kiállításon szerepel többek között: Bán Béla, Bencze László, Benedek Jenő, Bernáth Aurél, Csáki-Maronyák József, Domanovszky Endre, Ék Sándor, Félegyházi László, Felekiné Gáspár Anni, Glatz Oszkár, Konecsni György, Mácsai István, Mikus Sándor, Pátzay Pál, Pór Bertalan, Somogyi József, Szentgyörgyi Kornél és Szőnyi István. A művek nagyobb része a Magyar Nemzeti Galériából, kisebb része különböző köz- és magángyűjteményekből származik.
2008. július 11. – 2008. november 7. MODEM, Debrecen