Ennek az írásnak még lehetne ezer és egy frappáns címe. Sorolhatnánk itt még mutatóban legalább ötöt, de minek, ez is jó lesz. Na azért még egyet, tényleg csak mutatóban: Utánlövés.
Ez meg azért lenne jó, találó, mert mire olvassák, talán még nyitva, de csak pár napig Birkás Ákos kiállítása a Knoll Galériában. Ennek pedig ez a címe: „És még ha értéktelennek is ítélnék a mai festészet egészét, egy művészeti ág pillanatnyi eltűnése miért jelentené a művészet végső katasztrófáját?” Ez egyúttal idézet is, Jacques Rancierre-től. Hogy miért is ezt a hosszú címet, hosszú mondatnak normális címet választotta Birkás, azt megtudhatják a Klub Rádió archívumából, ott is a Rakott című műsorból, amelyben Váradi Júlia beszélgetett a művésszel. Érdekes interjú, érdemes meghallgatni. Egy őszinte ember keresetlen szavakkal beszél kétségeiről, nem sok reménnyel régi és új festői korszakáról. (Ha ezen túl vannak, és még kedvük van keresgélni az archívumban, rátalálhatnak egy másik érdekes beszélgetésre Tokodi Ilonával. Egy kis „kedvcsináló”: arra a kérdésre, hogy énekelt volna-e a sashalmi vitézi bálon, melynek célja gyűjtés egy felállítandó Horthy bronz lovasszoborra, azt válaszolta, bár meghívott volt, a meghívásnak nem tudott eleget tenni más elfoglaltságai miatt, meg ő amúgy sem politizál,vagy ha igen, akkor ezt a hangjával teszi, ha jól énekel akkor jól politizál…valami ilyesmi.) Na de innen hogy keveredünk vissza Birkáshoz? Az idő siet most segítségünkre, közelebb már a jelenhez, már áll is egy Horthy szobor Kerekin, igaz, hogy fából és ló nélkül, de akkor is! És nótaszó is volt ott, meg még kakastollas csendőr is. De a szoboravatás után nem sokkal az éj leple alatt egy Dániel nevű ügyvéd valóra váltotta előre bejelentett szándékát, és vörös festékkel jól leöntötte az ügyes kezű amatőr fafaragó kissé bénára, bugyutára sikeredett művét. A festett szobor még látható a neten, ha valami szakértő, ki nem tűri az efféle gyalázatot, le nem törölte. Eltekintve attól a nem mellékes körülménytől hogy hogyan jött létre az új műalkotás, nézzük az eredményt! Egy szívet szorongató, valóban mellbe- és/vagy gyomorbavágó műtárgy született ott és tűnik is el gyorsan mihelyt a kromofág és szakavatott gumikesztyűs kezek… nem folytatom. A lényeg az, hogy újra állni fog és ragyogóbb lesz, mint valaha, és bizományára nagyobb védelmet fog élvezni, mint eddig kapott. És újra hirdetni fogja Horthy Miklós ellentengernagy dicsőségét, és minden Kerekibe tévedő jobb vagy baloldali látogató, aki ízléssel is meg van áldva, látni fogja, hogy újabb kis fatörpével gazdagodott hazánk. Na de megint nagyon elkanyarodtunk Birkástól… Birkás azt mondta a Rakottban, hogy a Fejek-sorozat néhány darabját, amikor Németországban bemutatta, egy szakíró arra a következtetésre jutott kritikájában, hogy a Fejekben (hatalmas színes vásznak, az absztrakcióig elvitt portrék, igazándiból nagy, erőteljes oválisok, erős színű hátterekkel – KE) a hatalom arca, arcai ismerhetők fel. Ő ezeket egyáltalán nem ilyen szándékkal festette, de be kell látnia, hogy a fiatal kritikus valami olyasmire érzett rá, ami valóban benne van a festményeiben annak ellenére, hogy ilyesmi eszébe sem jutott.És való igaz, egy jó műnek több rétege van, több megközelítést tesz lehetővé. Tiszteletre méltó a művészben, annál is inkább, hogy kevés élvonalbeli alkotó hagy fel, zár le (vagy mi lenne itt a megfelelő szó) egy sikeres periódust. A periódus sem a megfelelő kifejezés, hiszen magában hordozza a végességet, illetve hogy egyszer vége van neki. Erre csak azért tartottam érdemesnek kitérni, mert a jó nevű művész esetében a lehető legritkábban találkozunk ilyesmivel és azért van az, hogy egy rutinosabb kiállítás látogató akkoe is rábökne és mondaná az alkotó nevét egy képzeletbeli „50 menő” című csoportos kiállításon,ha a teremőr néni elfelejtené felkapcsolni a villanyt. Csak úgy, a félhomályban is menne ez. De Birkás például új képeivel kifogna ezeken a nézőkön. Meg nem mondanák, hogy ez itt egy Birkás. Hezitálnának: talán egy új, főiskoláról éppen kikerülő, gyorsan felfedezett fotórealista? Közel is járnának és mégis távol. Birkás új projektje valójában igen fiatalos. Fiatalos és politikus. Már nem a hatalom absztrahált arcait festi, hanem többnyire a hatalom elnyomottjait, konkrétan, valóságosan, és úgy, ahogy tud róla. A helyeket, ahol élnek, üres és sivár szobáikat, reményként a falon egy Che Guevara, egy Mao, egy fénykép az otthon maradottakról.Igencsak menekültügyi hangulatokat. Komor arabok arcai, táblánál szorongva nevetgélő diák, robinsonos kényelemmel berendezett hajléktalan hétvégi nyaraló-részlet az autópálya fölött. Vagy ahogy Strauss-Kahn, (mint kivétel, aki erősíti a szabályt) jön velünk szembe az éjszakában egy afrikai repülőtéren, és osztja az észt hátrafele, mögötte sötétbőrű politikusok és bodyguardok. Amikor például ezt képet festeni kezdte a művész egy sajtófotó alapján, SK még nem keveredett szexbotrányba, így azóta a művész szándékától függetlenül felülíródott a kép, ugyanis minden, a kiállításon látható festményen szövegek olvashatók, hullámos dialógus-részletek, három újbaloldali filozófus gondolatfoszlányai angolul, németül és franciául. Mikor megnéztem a kiállítást, egyedüli látogatója voltam a galériának. Furcsa, kicsit szorongató érzés kerített hatalmába, mintha végső tiszteletemet tenném a festészet előtt. Vagy halottnak a csók, ezt is mondhatnám, olyan volt ott lenni. A festészet halott. A performance nem elfogadott. Egyre többen ágálnak jobb és baloldalon Dániel Péter szerény kis pirosfestékes akciója ellen is, hogy nem méltó az ilyen cselekedet, hogy a folyamatok eszkalálódásához vezet, lám már a Wallenberg szoborral is mi történt?, És így tovább… Pedig. Pedig nyugaton! Monthy Cantsin, a neoista Kántor István állami kitüntetésben is részesült Kanadában, mert vérével le-lefröcskölt néhány nagy becsben tartott műalkotást itt-ott, ahol a világban éppen megfordult. Pedig gondoljunk csak bele, a második magyar hadseregből szerintem tízből nyolc katona fröcskölt volna két-két deci vért ide-oda, mint az egészet e szép hazáért, és jöttek volna szépen haza rendezett sorokban, minthogy ott és te érted te szent világszabadság vagy nem is, ez valami más. És messzire is vezetne. Hagyjuk is, és vonjuk le a következtetést, a festészet tényleg halott, de a köztéri szobrászat éledezni látszik, mozognak a szobrok és szaporodnak, lesznek még évfordulók jócskán. És ahogy kinéz, a murális festészetnek is van jövője, én például máris festettem egy ördögöt. Judith Butler, Ernesto Laclau, Slavoj Zizek: Contingency, Hegemony, Universality Janna Teller: Ha háború lenne nálunk (Scolar Kiadó)