Az Aulich Galéria történetében eddiglen példa nélküli, hogy két – noha már középkorába érkezett, mégis – ennyire fiatal művésznek rendezzen tárlatot.
A galéria korábbi, lassan évtizedes gyakorlata arról szólt, hogy az idehaza már jól ismert, noha gyakran perifériára szorult, többnyire a figurális, mérsékelten modernista törekvések irányába tájékozódó idősebb mesterek jelentek meg a kiállítási programban, illetve a hasonló jellegű műveket felölelő jelentősebb gyűjtemények kerültek bemutatásra. Talán csak egyedi, kísérleti esetről van szó, talán a kiállítási koncepció enyhe módosulásáról – mindenesetre tény, hogy az Aulich Galéria most valami mást vállalt fel, mint amiről korábbi, megszokott praxisa szólt: két fiatalabb alkotót részesített abban, amit korábban inkább az idősebb alkotónemzedéknek juttatott.
Az is rendhagyó, hogy egyidejűleg két művész alkotásai jelennek meg a kiállítóterekben, nemkülönben az, hogy Várhelyi Tímea és Fischer Balázs nem a hazai művészképzés nagyintézményéből, az egyetemi fészekaljból érkezett. Mindkettőjük művészeti indulása a NEMO Képzőművészeti Szabadiskolában vette kezdetét.
És a közös vonások tovább sorolhatók: nem lépnek ki a műteremből, nem hagyják el közvetlen környezetüket ahhoz, hogy megismerjék, és – számukra mindenképpen – érvényes képi kijelentéseket fogalmazzanak meg a világról. (Ellenére annak, hogy a tárlaton, külön teremben megjelenik néhány, többnyire művésztelepi tartózkodások alkalmával született tájkép is.)
Azt festik, ami – széttekintve alkotóközegükben, a műteremnek nevezhető munkahelyen – a szemük előtt hever, és persze azt is, ami körülöttük, gyakran tetten érhetetlenül, a levegőben kering. A többnyire pasztellel papírra készült képeken mindketten olyasmiről adnak hírt, ami más számára esetleg észrevétlen marad. Számukra meg ezek a fenomének a legfontosabbak: a belső terek, a térben megjelenő tárgyak és részleteik, a puritán műterem puritán használati eszközei, a visszatérő élmények. Mindkettőjük képeit valóságos látványok szervezik, de messzebb jutnak. Megszokottan vannak jelen abban, amiben olykor, egy-egy kitüntetett pillanatban: műalkotás születhet; amiben a kisszerű vagy akár közhelyes témát valami mégis művészetté emeli, a művészet terébe lódítja.
Noha különböző körülmények és eltérő időpontokban feltűnő látványélmények és emlékek szövik a képeket, mégsem ez áll a középpontban. Bergyajev megállapításának következményeit – miszerint az új művészetben az ember egysége, megismételhetetlen személyisége veszett oda, s zuhant bele az őt körülvevő tárgyi világba – e két alkotó kissé orvosolja. Valami nagyon ősi személyességet, első személyűt sikerül megőrizniük a személytelen tárgyak közegében is. Maga az élet – még ha korlátozott, lokalizált formában is – válik művészetté.
Persze a kép mindig csak tökéletlen ábrázolása, megjelenítése annak, ami mögötte rejlik. Mert minden változik a térben, az időben, még ha az elmozdulás szemernyi is. Nincs két ugyanolyan pillanat, nincs két egyforma jelenség, s még ugyanaz a jelenség sem ugyanaz a következő pillanatban. Semmi sem megismételhető, noha a nagyon közeli hasonló.
Hogy mi teszi a hasonlót mégis különbözővé? Várhelyi és Fischer műtermi levegője nagyon másféle. A képeken való térbeli tájékozódást leginkább az segíti, hogy mindkét alkotó munkáinak megvan a maga legjobb megjelenést kereső srófja.
A műteremben történő „eseményeket”, vagy inkább a más számára eseményszámba sem emelkedő látványokat mindketten másképpen mesélik el. De végső soron, az alkotófolyamat tetőpontján a figyelem a látványban elsüllyed. Megsemmisül, akárcsak a figyelmet gyakorló. Nem marad más, csupán a látvány. Csak a képbe öltözött látvány van – irracionális jelenségek otthona –, és már nincs mögötte senki sem.
Aulich Art Galéria
2011. 3. 28. – 2011. 4. 28.