A vetített képek, az installációs jellegű elemek és a hagyományosnak ítélhető grafikai lapok sorozatából konstruált eme kiállítási együttes mind szemléletileg, mind anyagiságában, mind technikai kivitelében, és mediális áttételeiben is szervesen kapcsolódik Széchy Beáta korábbi munkáihoz és törekvéseihez.
E művész, aki a múlt század hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulójától, tehát lassan három évtizede építi életművét, már korábbi alkotóperiódusaiban is a hagyomány és az újítás határterületein kalandozott, a tradicionális műformák és kifejezések, valamint a rendhagyó formációk egyidejűleg jelenvaló, különösképpen összeolvadó mezsgyéjén tevékenykedett, s a klasszikumhoz való kötődés és az attól való radikális elszakadás együttesen érvényesített művészi magatartásának lehetőségeit kutatta. Így alkotásaiban magától értetődő természetességgel keveredett a klasszikusnak nevezhető grafikai nyomótechnika és a modern fotóhasználat, így munkásságában különös sugárzású objektekké avatódtak a könyv-művek, míg a tárgyi elemekből konstruált térberendezések az installációk kiterjesztett hatókörei, egy-egy adott tér bekebelezési, áthatási és átértelmezési szándékaival voltak telítettek. Már a korai, a nyolcvanas években született munkáknál is fontos szerepet kapott, és műveit most is, mintegy emblematikusan jellemzi a varrott, a grafikai lapokat behálózó, hol geometrikus mintát megrajzoló, hol szeszélyesen cikázó vagy összegabalyodó textilszál. A textilszál, a fonal, mint köztudomású, mély és lényegi szimbolikus tartalmakat hordozó valóságelem: a hinduizmusban Brahmá fonala a világ-tengely jelképe, amelyre minden dolog felfűződik. A buddhizmusban a bölcsesség megfelelője, a teremtés fonala, amely végigfut a szent iratokon is. A görögöknél meg Ariadné fonala, aki ezzel segítette kijutni a labirintusból a később hűtlenné váló szerelmesét Thézeuszt – a textilszál itt a helyes út, az egyetlen jó megoldás jelentésének hordozója. De a fonal az emberi sorsot, és így a végzetet is jelentheti: az orsóról tekeredő szál az életet, míg a megszakadó a halált szimbolizálja.
A Ferencvárosi Pincetárlat eme több elemből szervezett, végső soron egyetlen művé alakuló együttesében is fel-felbukkan a varrott és a szabadon futó textilszál, és megjelennek a korábban oly hangsúlyos, dokumentatív szerepű, a múltra utaló, az emlékezések csatornáit megnyitó családi fotók és az idő múlását kíméletlenül tükröztető arckép-, vagy önarckép-fotográfiák. Az emlékidézést, az identitás-keresést, az önmagával való szembesítés kényszerét furcsa fénytörésbe helyezi a művész személyes sorsa, és a személyes sors által vezérelt művészi attitűd. Széchy Beáta a nyolcvanas évek második felétől az amerikai kontinensen él és dolgozik, és csak a közelmúltban nyílt meg előtte az időszakos visszatérés, a hosszabb magyarországi alkotóperiódusok lehetősége. Ez az objektív tény, a szülőföldtől való eltávolodás és a visszaérkezés, a gyökerek felkutatásának és megőrzésének vágya és indíttatása fontos motívum műveinek létrehozásában, illetve a művek hatásvilágának kialakításában: a nyílt rámutatásokban és a titokzatosságokkal telített képszövetek megalkotásában. A vetített képek és a térelemek mellett fontos szerepet kapnak az együttesben a szitanyomással kivitelezett, színes motívumokra komponált, különböző textileket, szőnyegeket, függönyöket idéző, elvont alakzatokból építkező grafikai lapok. A valóság, illetve a valóságos alakok és a képi absztrakciók, és az ezek által generált szimbolikus utalások sajátos rendszert alkotnak, amelynek rendezőelve a kíméletlenül pergő idő és az időtlenség illúziója. Az időrétegek feltárására és megragadására a konkrét motívumok révén vállalkozik Széchy Beáta, míg az idő-faktor semlegesítésére, elrejtésére az absztrakcióban. A dolgok pontos körvonalazása, változásokban elenyésző, dokumentatív felmutatása és a képi jelenségek elvont motívumok áradására, szőnyegszerű szimmetriára, vagy a minta-elv ismétlődéseire felfűzött absztrakt megjelenítése természetesen konfrontációt jelez: a múlandóság ütközik valamifajta állandósággal, a konkrét valami általánossal, a világos valami titokzatossal. Az önálló és a kettős lapok, a diptichonokként interpretált kompozíciók motívumai hol geometrikus, hol organikus hangsúlyokkal előadottak, és a képfelületet teljesen birtokba vevők és áthatók; értelmezési kísérleteink akár a labirintusokhoz is elvezethetnek, amelyből a szabadulást az áttört papírfelületen elő-előtűnő textilszáltól remélhetjük. Természetesen ez az interpretáció csupán feltevés, szubjektív magyarázat: könnyen lehet, hogy e művek mögöttes tartalmai helyett sokkal fontosabb a visszafogott dekorativitás, a talányos, fantáziadús formarend, az áradó kompozíció, a rejtelmességekkel átitatott színvilág – egyszóval a művek titokzatos szépsége.
Három évvel ezelőtt, a budapesti Ernst Múzeumban rendezett Széchy Beáta-tárlat katalógusában mottóként a következő alkotói vallomást adta közre a művész: „Elindultam valahonnan, az életemben egy kört tettem meg és visszaérkeztem a kiindulóponthoz… Valami miatt így kellett történnie…” Átfordítva e példázatot a Széchy Beáta által alkotott művek szimbolikájára: élete fonalát követve az ember mindig visszaérkezik önmagához. Megérkezésünkkor üdvözöljük magunkat barátságosan és nagy-nagy megértéssel.
(Elhangzott 2008. május 29-dikén, a kiállítás megnyitóján.)
A kiállítás megtekinthetõ 2008. június 21-ig
hétfő kivételével 10–16 óráig.
Ferencvarosi Galeria, IX. Mester u. 5.