Az idő alapú művészetek mára otthont találtak a korábban a merev,
hallgatag mozdulatlanság templomaiként, vagy mondjuk inkább kriptáiként
működő galériákban és múzeumokban. Először, az 1930-as években a mozgó
szobrok vittek az életre emlékeztető jeleket a fagyos terekbe, aztán
beköltöztek a filmek, a videó művek, a happeningek, performanszok és a
zene is.
Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején a popzene is bebocsátást nyert a múzeumokba és galériákba, először Amerikában, ahol addigra már befejeződött az elit és populáris kultúrák összeolvadása. Andy Warhol a Velvet Undergrounddal kollaborálva rendezett rockzenén alapuló multimédia show-kat. Az Amerikában kivívott alkotói szabadságot néhány évvel később Nyugat-Európa is átvette. A korábban a képzőművészettől szigorúan elválasztott műfajok néha önállóan vannak jelen a meghódított terekben, máskor a képzőművészet különböző, hagyományos formáival ötvöződve.
Christian Marclay Festival című, kiállításnak nevezett eseménysorozatának helyet adva most éppen a Whitney Museum of American Art tágít egy jókorát a még mindig a merev, poroszos élet- és művészetfelfogáshoz görcsösen ragaszkodni próbálók tudatán. A zenei forradalmárnak tartott művész 1955-ben, Kaliforniában született, ifjúsága nagy részét Svájcban töltötte. Az 1970-es évek végén ő volt az első zenészek egyike, akik hangszerként használták a lemezjátszót, nagyjából ugyanabban az időben, amikor az akkor születő hip-hop kultúra művészei kezdték ugyanazt csinálni. Ugyancsak az 1970-es években kezdte a talált képeket és tárgyakat, szövegeket a zene szolgálatába állítani, kölcsönösen megtermékenyítve a zenét, irodalmat és képzőművészetet, kitágítva a kollázs művészetének határait és gazdagítva a hangképzés eszköztárát, illetve a zenélés látványvilágát. Kihasználta és továbbgondolta a Marcel Duchamp és ready-made-jei, valamint John Cage véletlenek alkalmazását javasló teóriái adta lehetőségeket.
A Whitney Museumban rendezett kiállítása tele van a zene érdekében átfunkcionalizált tárgyakkal, dolgokkal. Az objektek, kollázsok, videó művek, ruhadarabok, nippek kottákként szolgálnak, amelyeket félszáz zenész (köztük a veterán avantgárd énekesnő, Joan La Barbara, Lee Ranaldo a Sonic Youth együttesből, a kísérletező gitárművészek, Elliot Sharp és Alan Licht, az elektromos hárfán játszó Zeena Parkins és Marina Rosenfeld hangművész) olvas és alakít át zenévé. A programban rögzített performanszok mellett láthatunk próbákat és spontán módon elinduló eseményeket is.
Egy hosszú, szürke falra (Chalkboard) a kiállítás közönsége rajzolhat, írhat krétával. Rajzaikat, szövegeiket, kottáikat a jelen lévő, vagy időnként besétáló zenészek transzformálják zenévé. Közel a falhoz koncertzongora áll, amelyen Robin Schwimmer, Sylvie Courvoisier és Robin Holcomb játszik véletlenszerűen a nézők hagyta krétanyomok inspirálta improvizációkat. Egy másik teremben kilenc kisméretű, csokoládés, cukorkás doboz sorakozik, tetejükön hangjegyek színes ábrázolásai, a Box Set (Dobozkészlet) improvizációkat elindító dallamot rajzol ki. A Prêt-à-Porter című mű ruhaállvány, rajta zenei motívumokkal díszített ruhaneműk, melltartók, kombinék, alsónadrágok, bugyik, alattuk ugyancsak zenei jelekkel ellátott cipők. A ruhaneműket, cipőket időnként manökenek viselik, mozgásukat zenészek fordítják hangokra.
Képregények erőszakos jeleneteiben szereplő hangutánzó szavak – Visshh, Bzzzzz, Srpoingg, Shraak, Fzapp – Roy Lichtenstein nyomataira emlékeztető, felnagyított kollázsokba rendezve ugyancsak zenészeknek szolgálnak inspirációul. A Manga Scroll (Manga tekercs) japán képregényekből kiemelt hangutánzó szavakat – Skweed, Zaza Poom, Krangg, Bkam – tartalmaz, amelyeket Joan La Barbara énekel el. A Zoom Zoom című diavetítés számos nyelvből és kultúrából vett, egyező jelentésű hangutánzó szavak fotóit tartalmazza (az óra hangját például az angolok ’tick tock’-ként, a kínai mandarin dialektusban beszélők ’dī dā’-ként, a japánok ’katchin katchin’-ként jelenítik meg írásban). A diákon feltűnő szavakat Schelley Hirsch énekli ki.
A Four Bells and a Bow (Négy harang és vonó) című mű üveg, acél, bronz és porcelán harangokból és hegedűvonóból áll, amelyekkel Nicolas Collins állít elő zenét. A Mixed Reviews (Kevert kritikák) kiemelt, felnagyított, falra akasztott szövegrészletek Christian Marclay műveit elemző cikkekből, amelyekre és a művész ugyancsak a falra vetített korábbi performanszainak részleteit mutató klipekre Mats Gustafsson svéd szaxofonista improvizál.
Egy másik teremben videó felvételt láthatunk, amelyen énekes énekel siketeknek, a hangokat gesztusokkal és arckifejezéseinek változásával jeleníti meg. Christian Marclay precízen lekottázta Duchamp hangjának fluktuációját, ahogy a művész A nagy üveg című művét (a Philadelphia Museum of Art állandó gyűjteményének kincse) 1926-ban, költöztetés közben ért károsodásról beszél. A kottát három zenész játssza, miközben a saját hangot is tartalmazó The Bell and the Glass (A harang és az üveg) című, Duchamp sérült műve és az amerikai függetlenséget egykor bejelentő, ugyancsak megrepedt philadelphiai Liberty Bell (Szabadság Harang) közötti kapcsolatot megmutató dupla videó vetül a vásznakra.
A Screen Play (Vetített játék) folyamatosan ismétlődő, színes formákkal és animált vonalakkal kiegészített, talált filmrészletekből összeállított, néma videó mű, amelyre változó előadók improvizálnak. Így a mű a saját aláfestő zenéjének kottájává válik. Külön galériában hallgathatjuk Christian Marclay Louis Armstrong, Jimi Hendrix és Johann Strauss műveinek részleteiből, zeneszerszámként használt lemezjátszók segítségével készített hang-kollázsait – briliáns bizonyíték az elit és populáris kultúrák összeolvadására. Különösen erős élményt ad a Berlin Mix című videó mű. A művész 30 zenészt és zenei együttest – vonósnégyest, kamarazenekart, orgonistát, fúvószenekart, rock bandát, afrikai dobosokat és balalajka együttest – vezényel egyszerre egy berlini tornateremben, miközben német nyugdíjasok kórusa a Hová tűnt a sok virág című örökzöldet énekli németül.
Christian Marclay Fesztiválja örömóda: a zene és a képzőművészet adta örömé, ahogy ezek a fennköltté vált tevékenységek megszületnek a szerény és közönséges mindennapi életből és annak tárgyaiból. A kiállítás felszabadítja a kreatív képzeletet, kiszabadítja közönségét az „én” fogságából, s közelebb hozza a „mi” élményét. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ma már nem lehet a különböző műfajokat mesterségesen szétválasztani, a műalkotásokat nem kategóriákba kényszerítve, hanem egyediségükben érdemes átélni. És emlékeztet arra, hogy a műítészek által korábban gőgösen lenézett popzenének, tágabb értelemben a populáris kultúrának is helye van a múzeumokban és galériákban.
Whitney Museum of American Art, New York
2010. július 1. – szeptember 26.