Sztárparádé. Kicsit unalmas már a szó, de nincs jobb kifejezés. A kortárs múzeumokon úgy látszik nem fog a válság, a fővárosi megatárlatok után a vidék is előállt a maga csillagszórójával.
A debreceni Modem Messiások című  óriáskiállítása tisztes
névsorolvasást tart, van egy kecses Chagall gouache, egy telivér kései
Picasso a Ludwigból, egy pár Dalí- és Munch-grafika – hogy az olyan
kortárs sztárokat ne is említsük, mint az amerikai videóművészet
úttörője, Bill Viola, a karibi botrányfotós, Andres Serrano vagy a brit
szupersztár, Damien Hirst. De nem is a stáblista a fontos, hiszen a
Messiások egy sodró dramaturgiára épülő Gesamtkunstwerk, egy
ezerháromszáz négyzetméteren előadott vizuális szimfónia a test
bűnbeeséséről, pusztulásáról, a pokol rémisztő bugyrairól és a
megváltásról. Rendezője a múzeumigazgató kurátor, Gulyás Gábor. Ha – a
szerzői film analógiájára – van szerzői kiállítás, a Messiások az. Már
amennyire vályúba lehet terelni több száz látványosan installált
kortárs és modern képzőművészeti alkotás értelmezését. A vizuális művészet nem egzakt holmi, az interpretáció mindig szabadon szárnyal. A Messiások így is újrapozicionál számos alkotást, Serrano vizeletbe mártott feszületéből például drámai kinyilatkoztatást csinál, akárcsak Keith Haring szárnyas oltárából, ami nemrég a Ludwigban még butácska graffitimunkaként szerepelt. A kiállítás a csupasz emberi testtel indul, a paradicsomi tökéletességgel. Csendes piano entrée, Uitz klasszikus hátaktjára Munch csókban összeolvadó fametszete válaszol és Marc Quinn jóga pózba hajtogatott, hiperrealista Kate Moss-szobra. Pár visszatérő motívum gazdagítja az első tételt: az André Kertész bepezsgőzött párizsi dámája mellett álló, expresszív Beöthy-akt három dimenzióban is megcsodálható, feketére festett gipsz formában. A soron következő, ácsolt fagerendákkal borított szűk teremben már sokasodnak a baljós jelek: az egyik lengyel művész női fotókra vetítette rá az anatómiai metszeteket, míg egy másik csücsörítő szoborfejeket ültetett tele fluoreszkáló baktériumokkal. De ez semmi! Ekkor kapjuk a hirtelen ütést a gyomorszájra, a bécsi akcionizmus termében. Sokkoló fotók és videó-dokumentációk az osztrák neoavantgárd hőskorából. A vágóhídi állatmaradványok között hentergő meztelen nők még szolid kezdésnek számítanak, az összehasonlító mítosztudományt lelkes jelentkezőkkel eljátszató Hermann Nitsch giccses ceremóniamesternek tűnik a mazochista Günter Brus mellett. Az itthon anno nagy botrányt kavart Nitsch vegyítette a szexuális forradalmat Junggal, majd és az egészet színre vitte egy osztrák kastélykertben. Brus sokkal tovább ment. Nyílt színi performanszain borotvával vagdosta magát, belevizelt saját sebébe, majd eszelős bolondként fetrengett saját testnedveiben. Ameddig el lehetett menni a test roncsolásában, elment. A bécsiek után már minden csak maníros ismétlés: a divatos szerb művésznő, Marina Abramovic, aki vörös csillagot vág pengével a hasára, vagy az izraeli Sigalit Landau, aki szögesdrótból font karikával meztelenül hulahoppozik a tengerparton. A kínok kínja után jön a csöndes kimúlás. Jeges hideg süvít Serrano hatalmas méretűre felnagyított hullaház-fotóiból: valódi szétégett csontváz és vízbe fúlt férfi pórusokig ható pontossággal. Ez már a Léthén túli világ, Wim Delvoye következik, a temetőkápolnába illő ólomüvegablakaival. Az elmúlás csendesen duruzsoló tétele után ismét felharsan a pokolbéli fortissimo. Szervátiusz Tibor csupasz vascsontvázból forrasztott monumentális Dózsa-szobra mint az örök lángban égő fősátán trónol a terem közepén. Az egység címe: A történelem ígérete. A politikai messiások sorakoznak itt, rendszertelenül, szájbarágás nélkül. Derkovits proletárosított Dózsa-sorozatától kezdve Jörg Immendorff kivehetetlen látomásán át a térden állva imádkozó hiperrealista Lech Walesa szoborig. (Közben elhintve olyan finomságok, mint a római iskolán élcelődő Jaschik Álmos briliáns diktatúra-karikatúrái vagy a hithű kommunista Werner Tübke ”56-os „ellenforradalomról” festett apró táblaképe.) Végül Kicsiny Balázs kehelyből kortyoló pizsamás búvárai között a látogató elérkezik az utolsó felvonáshoz, a megváltás keresztjéhez. A befelé forduló, halkszavú lezárás mindent katartikusan rózsaszínűre fest, Bak Imre posztmodern keresztfestményétől Mátrai Erik felhővideójáig. Bár itt is van jócskán kortárs provokáció, például a „csináld magad” felirattal installált kalapács, feszület és bronz Krisztus-szobor, mégis sugárzik a megbocsájtó derű. Bukta Imre csempéből és tökmagból kirakott Jézusa a falusi kocsma fölé terjeszti kezét, Bill Viola videóján kibukkan a víz alól a férfialak, Serrano keresztje aranyszínben ragyog, még a félbolond Keith Haring is üdvözül. Happy and & pietas. Van értelme a szenvedésnek.