Nem vitathatjuk el az eleganciát. Nem érezzük, hogy semmi lenne, ám kicsit túl jól sikerült az „I’m absolutely none” címnek megfelelni. Kételyeink vannak, és kielégületlenek vagyunk. Németh Hajnal egyre biztosabban tart a felszínes dekorativitás felé. Pedig szellemesen egyensúlyozott a szép elmélet és az élménynek számító gyakorlat éppen hogy összeérő élein. Nem állítom, hogy szeretem, de egy-egy munkáját elnézve képes volt magával ragadni. Ennek most csak árnyékát nyújtja.Ha erőlködni akarnánk: neopop-art. Így határozhatnánk meg Németh Hajnal művészetét. Dekonstrukció. A tömegkultúra szilánkjai között kereshetjük magunkat. A rózsaszín és UV-zöld plexiüvegek („Maybe baby” és „Truly baby” felirattal), a printek a falon („night is falling”), de a kisteremben található tárgy is mintha a tömegkultúra extrudált kukoricájából szeretné a levegőt kinyomni. (Lényeget keres a lényegtelenségben.)
Mi ez a tárgy? Rendkívül attraktív, olyan, mint egy szalagosmagnó műanyag modellje. Senki nem jönne rá, de a jól csengő (és sajnálatosan kurta) kísérőszövegből kiderül, egy kísérletiegér-ketrec. Három oldala előtt a vitrinben három tábla: „That’s me in the corner”, „That’s me in the spotlight”, „Losing my religion”. Az installáció kifejező, a mód, ahogy a tartalmat közli, pazar – csak a tartalom nem hoz semmi újat a konyhára, de ez valóban nem a legfontosabb.
A másik kisebb térben egy videót láthatunk falra vetítve, amin egy énekesnő háttal nekünk mikrofonba dalol a capella, fejhallgatóval a fején – minden bizonnyal egy hangstúdióban énekli föl saját szólamát. Minden egyes lélegzetvétele nagy hangerővel a hátunk mögött szólal meg, valósággal fölharsan. Németh Hajnal hangstúdiók iránti érdeklődése már megnyilvánult – gondoljunk csak a Recording Room vagy a Guitarsolo című munkájára. Ez utóbbiakhoz képest az IMPEX-ben látható darab jóval szerényebb; jóindulattal azt is mondhatnánk, célratörőbb. A stúdiók fiktív, sterilizált világa, a felvételi helyiség hangszigetelt valóságában „meztelenül” megszólaló hangok magánya erős kontrasztot képez a „késztermékkel”. Nehéz elképzelnünk a csöndet, amiből ezek a dalok a valóságban megszülettek. A hátat fordító előadó személytelen – s a stúdióban a közönség is hiányzik.
Németh Hajnal vonatkozásában gyakran felbukkan a nőművészet-paradigma: ezúttal feleslegesnek érzem ennek akár csak felvillantását is.
Ha átengedjük magunkat a művész ötleteinek, meghálálja a kiállított anyag. Nem tartalmatlan, de mégsem kapunk eleget.