Tatabányán állni látszik az idő, a szocialista iparváros díszletei között azonban a rendszerváltás óta egy új generáció nőtt fel. Barakonyi Szabolcs Tébánya című sorozatában az ő hétköznapjaikat mutatja be, megközelítésére azonban nem a kivülálló csípőből tüzelő fotós voyeurisztikus rácsodálkozása a jellemző, hanem a többhetes terepmunka és helyszínreköltözés megteremtette intimitás. Barakonyi, a Lucien Hervé-díjas fotós tatabányai fiatalok egy csoportjának a legtöbbet adta, amit egyik ember a másiknak adhat: időt és figyelmet.Így a képek közvetlen közelről jelenítik meg a kendőzetlen valóságot, a portrék szereplőinek szemszögéből látjuk mikrokörnyezetüket; élhetjük át a tébányai color lokált, amit mintha valami megfoghatatlan űr jellemezne leginkább. A kommunista iparvárosból a nehézipar rég kivonult, s ezzel mintha a város is egy pszeudóvárossá vált volna, ahol csak telik az idő, de nem nem múlik. A fotók installálásának módja és azok méretbeli különbségei hangsúlyokat helyeznek el az anyagon belül a portrékat helyezve előtérbe. A tájképek és a csendéletek kisebb méretüknél fogva a portréknak rendelődnek alá, azokat árnyalják. Megjelenésük mintha arra utalna, hogy mikro-, és makrokörnyezetünk egyaránt megkerülhetetlenül formálja személyiségünket. A képméretek és azok egymáshoz való arányainak megváltoztatását figyelembe véve a sorozatban akár több teljesen más kicsengésű kiállítás létrehozásának lehetősége is benne van.
Az egymás mellé rendelt különböző méretű képek Wolfgang Tillmans mára szélesebb körben alkalmazott gyakorlattá vált installációs technikáját idézik. A magazinokból ismerős elrendezés és esztétika nem lehet véletlen, hiszen Barakonyi sajtófotósként is dolgozik, ahogy Tillmans is sajtóban kezdte pályáját, majd vált generációja legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású fotósává.
A Dorottya Galériában bemutatott Tébánya sorozat több mint dokumentum- vagy szociofotó, bár az alkotó munkamódszere a tényfeltáró zsurnalizmus legkiválóbb hagyományait idézi. Az anyag esztétikai szempontból rendkívül kiegyensúlyozott, megtalálhatjuk benne a festészet tradicionális műnemeit; portrét, tájképet és csendéletet. Az apró csendéletekben megjelenő időtlen szépség szinte historikus dimenzióba emeli a sorozat egészét. A kortárs művészetben ritkán tapasztalható efféle holisztikus látásmód, a fragmentumok idejét éljük.