A nyolcvanas években Japán fő kulturális exportcikke a miniatűr hifi-torony volt, ma a mangából és az animéból táplálkozó mesefigurák. Nem véletlen épített éppen ezek köré egy országimázs tárlatot a Japán Alapítvány.
Ennek megfelelőlen mesehősök szállták meg a Vendéglátóipari Múzeum – riasztóan divatjamúlt – kiállítóhelyiségét. A cím: A karakterek birodalma. A közepes méretű utazótárlat angol szövegéből fordított „karakter” szó magyarul inkább „figura”. Azokról a bumfordi fantázialényekről, szexi fantasy hősnőkről és szuperszonikus robotokról van szó, amik ellepték mára a nemzetközi gyerekcsatornákat. Bár a tárlat művelődéstörténeti igénnyel jött létre, aki maró társadalomkritikát vár, csalódik. Nem kerül szóba a hi-techhel kiszolgált, elidegenedett modern ember, a riasztóan márkafüggő kisiskolások vagy a hosszú combú, rakott szoknyás, erotikus mangalányokért lelkesedő, Lolita-komplexusos ázsiai férfiak.
Azt viszont megtudjuk, hogy a japánok 80%-ának van otthon mesefigurája, ilyen vagy olyan formában: plüssállatként, kispárnaként, számítógépes játékon, képregényben, filmen vagy akár az uzsonnás doboz mintázott ételein. Sőt, már az önkormányzatoknak is van saját kabalája! Ezek a hol állati, hol emberi fantázialények jóval fontosabbak a japánok számára, mint a képregényhősök az amerikaiaknak, nem csak agyonreklámozott kereskedelmi termékek, hanem a sintó vallás fűben-fában élő isteneinek modern reinkarnációi. Az angol nyelvű kísérő kiadvány szerint a figurák megnyugtatják a felzaklatott tulajdonosukat, helyre állítják lelki békéjüket, a fiatalok pedig már jobban ragaszkodnak ezekhez a fiktív testekhez, mint saját hús-vér valóságukhoz.
A kurátorok izgalmas mesét mondanak el a japán figurák szédületes karrierjéről, egész alakos bábukkal, filmrészletekkel és molinókkal kísérve. A történet a második világháború után kezdődik. Az ötvenes-hatvanas években a tévé elterjedése elképesztő sikerre vitt néhány manga-képregényből kiemelt figurát, például a lábából sugárnyalábokat lövellő, gyerektestű robotot, Astro Boyt. A színes televízióval együtt pedig jött a gyermeteg filmes trükkökkel operáló Ultraman. A szuperhősök sora a hetvenes években is folytatódott, ekkor hódította meg a képernyőt az – ipari fejlődés szimbólumaként – motoron száguldozó rovarember, a Masked Rider, valamint a hatalmas robotszörny, a ma is közkedvelt Transformersek őse, Mazinger Z.
Ugyanekkor jelent meg a színen a speciális japán „cukiság” is, a kawaii, amiből ma már külön iparművészeti fogalom nőtte ki magát, a „cuki dizájn”. Ennek egyik első hírnöke a szocialista országokat is meghódító szőrös bébimajom, a Moncsicsi, a másik pedig a töretlen népszerűségnek örvendő fehér kismacska, a Hello Kitty. Elég meglepő, de Hello Kitty, a tizenöt éves kor alatti magyar kislányok körében ma is divatos, maslis, rajzolt cicakarakter 1976-ban született!
A nyolcvanas évekre már készen álltak az alaptípusok, a kedves állatkáktól kezdve, a mélyen dekoltált diáklányokon át, a felfegyverzett robotharcosokig. A terjesztés minden szinten folyt, legyen szó rágógumihoz csomagolt matricáról vagy az éppen akkor felpörgő számítógépes játékokról. A kilencvenes évek elején visszaeső japán gazdaság se állt a fejlődés útjába, ekkor hódította meg a világot az automatizált háziállat, a Tamagocsi, a következő évtized pedig a kis varázsló lényeké, a Pokémonoké lett. A tárlat végkövetkeztetése szerint a kis figurák népszerűségük csúcsán vannak. Jövőjüket az animációs programok határozzák meg: egy számítógéppel már akárki elkészítheti saját kisfilmjét az ismert figurákról.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
2011. január 14 – 2011. február 14.