Szakmai körökben országos viszonylatban a legöregebb és a legnagyobb régiségvásárnak tartják ezt a nemzetközi mustrát. Az 52. Kunst-Messe München-t idén október 18. és 22. között rendezik meg a bajor metropolis Riem-peremkerületi vásárvárosának egyik pavilonjában. Ahogyan a kilencven kiállító a germán nyelvterületről érkezik, ugyanúgy a látogatók is Németországból, Ausztriából valamint Svájcból jönnek, illetve a közeli Észak-Itáliából. A kínálat ezúttal öt évezred mintegy tízezer műtárgyából áll, amelynek fele klasszikus antikvitás, a másik hányada viszont a kortársakig terjed.
Ekkora műkincs-mennyiségnek magas minőségét biztosítani nagy felelősséggel jár, különös tekintettel az egyre tetemesebb eladási summákra. Külföldi minták nyomán ezért vezette be a vásár-vezetőség immár egy évtizede a nagy létszámú, független és nemzetközi tekintélyekbő álló bíráló bizottság előzetes kontrollját. Amint azt Peter Henrich kereskedelmi igazgató és szintén kiállító helybéli galériás állítja: azóta egyetlen utólagos panasz nem érkezett vagy kényszerű áru-visszaadás és ár-visszatérítés sem történt. Idén hetvennél több, kizárólag nem kiállító szakértő – múzeológus, restaurátor, műkereskedő és műgyűjtő – gondoskodik a kvantitás kvalitásáról, akiknek megvan a tapasztalata a biztos döntéshez. Így minden speciális műfajra és területre legalább két, de gyakran akár nyolc zsűritag figyelme terjed ki. A módszer egyszerű: a galériások három nappal a vernisszázs előtt kezdik berendezni standjaikat, ám a nyitás előtti napon tilos számukra a bejárás, mert az ítélőbizottság szállja meg az egész területet. Árgus szemekkel vizsgálják a feliratok precizitását éppúgy, mint a műtárgyak eredetiségét valamint állapotát és adekvát prezentálását. Amennyiben hiányosságokat találnak, azokat sürgősen pótolni kell az érintett műkereskedőknek, de ha a nívóhoz vagy az autentikussághoz is kétség fér, rögtön elkobozzák és csak a vásár zárása után szolgáltatják vissza tulajdonosának. Ez a bevált eljárás nemcsak a potenciális vevő biztonságát szolgálja, hanem az eladónak is jól felfogott érdeke, hiszen a műkereskedelem hosszú távon kiépített és kölcsönös bizalmon alapul.
Ami a mai, világviszonylatban is enyhén szólva bizonytalan financiális helyzetben bizakodásra ad okot a vásár szervezőinek, az több forrásból táplálkozik. Globális jelenség, hogy gazdasági krízisek idején az érintettek többsége az összeomló tőzsdék és bedőlő értékpapírok helyett szívesebben fekteti be pénzét olyan értékállóbb dolgokba, mint a nemesfémek (a mi esetünkben antik és modern ékszerek, márkás órák) vagy éppen a műtárgyak, amelyek szerencsés esetben idővel még meg is sokszorozhatják eredeti vételi árukat. (Ez eddig rövid távon máris bebizonyosodott, lásd nálunk is a felfokozott keresletet és három hetes előjegyzéseket az aranyrudakért). A vásárrendezők reménykedésének másik oka egy helyi sajátosságból fakad. Paradox módon, világválság idején a bizonyos fokú belterjesség is lehet – legalábbis átmenetileg – előny. Márpedig a Kunst-Messe München vásárlói hosszú évtizedek óta, úgyszólván kizárólag a germán nyelvterületről valók. Ráadásul az itteni törzsközönség érzelmileg viszonyul a kiszemelt műtárgyakhoz, amelyeket saját örömére vásárol, hogy magángyűjteményét tegye vele teljesebbé. A rideg üzleti számításokon alapuló és nagystílű befektetési tőkemozgás olyan messzire esik innen, mint az orosz oligarchák eddigi bevett mozgásterülete, Kína vagy India újabb keletű milliárdosairól és Dél-Amerikáról már nem is beszélve. Ehelyett a vásári szervezők – lassan, de biztosan – úgy próbálják bővíteni a látogatottságot, hogy hétvégi és késő esti nyitvatartással („after work”) célozzák meg a munkaképes korosztályt, a nyugdíjasokat valamint a tanuló és a pályakezdő ifjuságot pedig jutányosabb árakkal (ókori gemmák, eredeti rézkarcok már száz eurótól vásárolhatók), feltűnő alkotásokkal ( „eye-catcher”), csoportos beszélgetésekkel („young collectors circle”), vonzó tematikus tárlatvezetésekkel  (a hamisításoktól az alapanyagokon vagy az előállításnál alkalmazott technikákon át a restaurálás szakmai titkaiig) utána pedig csoportos vacsorával („party-event”) várják, hogy a műtárgyakhoz illetve egymáshoz is közelebb kerülhessenek és idővel életreszóló generációs szenvedélyükké váljon a műgyűjtés.