Művészet az oroszlán szárnyai alatt – ez a felirat olvasható a bécsi Künstlerhaus homlokzatát félig elfedő transzparensen, a szöveg mellett pedig Hermann Nitsch látható, amint igen boldogan konstatálja a kortárs művészet helyzetének alakulását a császárvárosban. Van is oka az örömre. No nem elsősorban személyes okokból, hiszen bármennyire is vitatják olykor performanszainak értékét, a bécsi Operaházban néhány hónapja rendezett nagyszabású bemutatója végképp igazolta, hogy saját hazájában is lehet próféta a kortárs alkotó, hanem azért, mert a második alkalommal megrendezett kortárs művészeti vásár, a Viennafair (Bécs, Messezentrum, Halle A, április 6. – 9.) aligha okozott csalódást bárkinek is. Jól szervezett, jól előkészített, a külső szemlélő számára nagyobb zökkenők nélkül lebonyolított esemény volt, azt ígéri, hogy a folytatás sem marad el, s ezzel regionális kortárs művészeti központként Bécs megerősíti vezető szerepét. Ehhez nagyvonalú szponzorokra is szükség volt, s találtak is ilyeneket, hiszen a kelet-európai galériák közül tizenkettő jelenlétét az Erste Bank támogatta, öt galéria standbérletét pedig a Reed Exhibitions Messe Wien fizette ki. Éppen ezért kínál a vásár nem feltétlenül örvendetes, de mindenképpen megfontolandó tanulságokat a kortárs magyar művészet menedzselése szempontjából is. Mert ne feledjük, az út, amelyen a látogató 2006-ban a bécsi vásárra érkezett, jó tíz évvel ezelőtt Budapesten indult, a nagy reményeket keltő Budapest Art Expo megszervezésével. Csak hát egy különös, arisztokratikus helyett találóbb, ha sznobnak nevezett alapállás lehetetlenné tette a folytatást: a szervezők túl távolinak találták a Belvárostól a kőbányai BNV pavilonjait. A Bécsi utca túlsó végén láthatóan könnyebben legyőzték a Stephansdomtól a Prátert elválasztó, amúgy nem kis távolságot – így váltak a magyar galériák, kortárs művészek vendéglátóból vendéggé egy jelentős nemzetközi művészeti eseményen, miközben a szentendrei MűvészetMalomban éppen szombaton megnyílt Art Expo Friss a kortárs művészeti vásár halvány pótlékaként sem értékelhető. Az is igaz viszont, hogy vendégként igen színvonalasan szerepeltek a magyar galériák, s a négy (három és fél) kiállító kevésnek sem nevezhető: a volt keleti tömbből csak Románia és Lengyelország szerepelt több, öt-öt galériával, Oroszországból is csak három, Szerbiából, Szlovákiából, Szlovéniából két-két, Horvátországból, Litvániából, Csehországból egy-egy galéria érkezett. Soha ennyi kortárs magyar művész neve nem szerepelt jelentős művészeti vásár katalógusában: a magyar galériák által prezentált művészek száma több mint harminc volt. Igaz, közülük nagyjából csak minden harmadik munkái szerepeltek valóban a standokon. Az ACB standján Mátrai Erik, Soós Nóra és Szűcs Attila; Deák Erikáén Cseke Szilárd, Ghyczy Dénes, EIKE, Isski Kocsis Tibor és Moizer Zsuzsa; a Knoll Galéria standján Benczúr Emese, Birkás Ákos, Nemes Csaba, a Vintage Galériáén Pinczehelyi Sándor, Roskó Gábor és Szabó Dezső képviselte a kortárs magyar művészetet. Az utóbbi galéria Lőrinczy György munkáival mintegy a kortárs magyar fotográfia nemzetközi értékeire utalt, a Knoll Galéria kínálata pedig összekötötte a magyar és az egyetemes kortárs művészetet a Bluee Noses, Tony Cragg műveinek szerepeltetésével. Moholy-Nagy László, André Kertész, Kemény Zoltán, tehát a klasszikus avantgárd és fotóművészet értékeivel más országbeli galériák kínálatában találkozhattunk, Maurer Dóra a bécsi Lindner Galéria művészei között tűnt föl.
Közép-Kelet Európára fókuszált az idei Viennafair, s valóban kiváló galériák érkeztek a térségből, például a bukaresti 2META Romelo Pervolovici város felett lebegő medúzáival, az igen erős fotó-összeállítást bemutató pozsonyi Gandy, az orosz Arka vagy a varsói Lokal 30, amely a legjobb vásári stand elismerést is megkapta. Természetesen igen erős volt az osztrák (20 galéria) és a német (25 galéria) részvétel, s a bécsi Krinzinger vagy a grazi Artelier s mások kvalitásos kínálata valóban nemzetközi súlyt adott a vásárnak. Érkeztek galériák New Yorkból, Madridból, Párizsból, Milánóból, Stockholmból, Zürichből. Jelen volt Bécsben a londoni Marlborough, a legnagyobb művészeti vásárok (Köln, Párizs, Bázel) állandó résztvevője (és olykor botrányhőse, hiszen a Francis Bacon hagyatéka körüli elszámolási problémák miatt meglehetősen kínos helyzetbe került a galéria néhány évvel ezelőtt), amely mintegy iskolapéldát adott a tanulni igyekvő ifjabb galériásoknak, hogyan kell „képbe helyezni” a kortárs művészetet. Az önmagában is izgalmas újfiguratív brit festészet (Stephen Conroy) háttereként Feiningerig, Picassoig visszamenően fölsorakoztatta a klasszikus avantgárd értékeit, de természetesen hozott Klimtet, Kokoschkát is, mintha csak valóban erősíteni kívánná a regionális központként megjelenő, de az egyetemes értékek jegyében szerveződő Viennafair pozícióit.