Ha Gyarmati Zsolt kép-objektjei zeneművek lennének kakofónia jellemezné őket.
Pixelutioner című kiállításán mégsem harsogják túl egymást. A pixel-szörnyek szinte decensen feszítenek egymás mellett, igaz egyikük (Hypnotic Regression című képe) egy szubjektív Budapest térképet is „bekebelez”, amit korábban a Kitchen Budapest alkotói hagytak a falon.
Gyarmati képei sokrétegűek, a festékrétegek alatt kisebb tárgyak is megbújnak a (gyakran ipari) festék fényes felülete alatt. A kiállítás képei színeikben rendkívül visszafogottak, mintha Gyarmati a monokróm irányába haladna. A festék mint anyag sokkal inkább foglalkoztatja, vastag rétegekben viszi fel a felületre, ahol néha látványosan megfolyik, kupacba púposodik, akárcsak Alexis Harding képein – a gravitáció itt sem elhanyagolható alkotótárs. Igaz, Gyarmatinál a festék azért még nem él teljességgel külön életet a képtől. Munkáinál – akárcsak Jackson Pollock esetében – a festés rítusának nyomai hangsúlyosan megjelennek, mintegy megőrzik és magába a képbe foglalják az alkotófolyamat intenzitásának energiáit. A képfelületen megjelenő szövegtöredékek, a hozzá kapcsolt kötelek akár egy rituális szertartás kellékei is lehetnének. A képsíkokon pedig mindezek az energiák összeadódnak, kisülnek. (A kiállítás kurátora, Paksi Endre Lehel a „kiábrázolás” kifejezést alkalmazta a művekkel kapcsolatban.)
Gyarmati pixelszörnyei korai számítógépes játékokat idéznek, melyeket a divat ciklikussága és a retróhullám újra leporolt. Keletkezéstörténetük azonban a ”80-as éveknél jóval korábbra nyúlik vissza. A ”20-as évek robotjait az irodalomból, filmművészetből éppúgy ismerhetjük, mint a dadaista szeánszokból. Ezek a geometrikus lények a fordista rendszer elgépiesedett dolgozóinak metaforáiként jelentek meg. A robotok történetében még néhány évszázadot visszalépve a homonkulusz középkori mágikus figurájáig jutunk el. Ezek közelebb állnak Gyarmati lényeihez, mert a kora huszadik századi robotokkal ellentétben nem egy embertömeget szimbolizálnak, hanem egyéni individuumokként jelennek meg, akik csak „teremtőjükkel” állnak szoros kapcsolatban. A pixel-szörnyek alakjában tehát paradox módon a tudományos materializmus és a középkori mágikus gondolkodás egységet alkot. A művész komputergenerált démonai visszatérnek ős-eredetükhöz.
Gyarmati anakronisztikus módon manifesztumot fogalmazott meg. Ebben az ember helyét a Semmi és az Információ közötti, Zajnak nevezett térbe helyezi, sőt, művei kiindulópontjaként is ezt a Zajt jelöli meg. A Zaj mélyére merülés traumát eredményez ugyan, de a rombolás és kreativitás pulzáló stációit is előidézi. Ez a kettősség az ókori művészetfelfogás ambivalenciájával rokon, melyben a tisztelet a félelemmel párosult. A veszélyt a határmezsgyékre vivő elragadtatás jelentette, ami kivonhat az önellenőrzés alól és olyan dimenzióba ragadhat, ahonnét nehéz visszatérni a valóságba. Gyarmati minden bizonnyal otthon van ebben az állapotban – hiszen ide enged betekintést kép-objektjeiben.
Gyarmati Zsolt legújabb kép-objektjei mellett a korábban a Collegium Hungaricum Berlinben bemutatott The Great Child Mechanicer Is Singing In Flames című videója is megtekinthető a Budapest Fiction lakásgalériában meg még egy hétig.
A kiállításról itt tekinthető meg az Artportál képgalériája.
Budapest Fiction
2011. 5. 6. – 2011. 5. 28.