Borsos József (1821-1883) életében és munkásságában két fő
periódust lehet elkülöníteni. A bécsi képzőművészeti akadémián 1840-ben kezdett
el tanulni és attól fogva két évtizeden át a császárvárosban lakott, miközben
festészettel foglalkozott. 1861-től Pestre költözve elsősorban fotográfusként
dolgozott, befektetésként pedig 1865-től megvásárolta A Szép Juhásznéhoz
címzett híres budai fogadót, és öregségére vendéglősként teltek a napjai.
A Magyar Nemzeti Galéria október 25-éig látható kiállítása
mindkét korszakára egyaránt kiterjed. Mivel hazai illetve külföldi kortársaival
is összehasonlítják alkotásait, a négyszázat megközelítő kiállított művet az
intézmény saját tulajdona mellett más magyar, osztrák, horvát, szlovák és olasz
magán- valamint közgyűjteményekből válogatták össze a tárlat kurátorai: Békefi
Eszter, Veszprémi Nóra és Farkas Zsuzsa művészettörténészek. Mi ezúttal
kizárólag piktúrájáról írunk és ebben a kategóriában is inkább a főművekre
szeretnénk felhívni az érdeklődők figyelmét. Kellemes meglepetésekben pedig
nincs hiány, hiszen művei már életében szétszóródtak itthon meg a határokon
túl, a hazai és külföldi, főúri avagy nagypolgári megrendelőknél, majd azok
leszármazottainál, ezért számos alkotását eddig még a szakemberek is csak
szöveges leírásokból, továbbá kezdetben fekete-fehér és később színes
reprodukciókból ismerhették. Legutóbbi emlékkiállítását 1971-ben rendezte
Magyarországon a Bakonyi Múzeum Veszprémben, ezért a közreműködőknek bőven
akadt pótolnivalója. A kulturális élet azóta felpörgött ritmusának és teljesen
megváltozott stílusának megfelelően „dobott be” a fiatal rendezőnői hármas
olyan – jó értelemben vett – „reklámfogásokat”, mint például annak a régebbi rejtélynek
a megfejtése, hogy ki lehetett a Libanoni emir vagy a Nemzetőr modellje, miről
pletykálhattak a Lányok bál után, vajjon milyenek lehettek Borsos politikai
nézetei, hiszen portréi sorában császárpárti arisztokratákkal egyenlő arányban
bukkanak fel plebejus alakok és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást…
A Libanoni emir esetében viszonylag könnyű a dolgunk. A kor
főúri divatja szerint Zichy Ödön gróf 1842 elején indult többedmagával keleti
utazásra. Kairóban egy márciusi kerti ünnepségen jelent meg először ebben a
török viseletben, amelyben hazatérése után Borsos is megfestette őt Bécsben, a
következő esztendőben. A magyar arisztokrata megőrízte és később is szívesen
viselte ezt az egzotikus jelmezt különféle ünnepélyes alkalmakon, például Beust
szász gróf feljegyezte, hogy Zichy Ödön Drezdában is ezt öltötte magára egy
1857-es királyi fogadáson. A történelmi família 1945-ig zákányi kastélyában
őrízte Borsos szóbanforgó képét, míg szét nem hordták az épület teljes
berendezését. Három évtizeden át lappangott a festmény, míg fel nem bukkant az
MNG bírálati osztályán 1978-ban és itt rögtön védetté nyilvánították, majd
pedig 2003-ban meg is vásárolták.
Csupán az itt felvetett kérdésekre válaszolva, azzal
folytathatjuk az eszmefuttatást, hogy egyes korábbi titkok továbbra is
megfejthetetlenek maradnak, legalábbis egyelőre. Például az 1848-as datálású
Nemzetőr másik bevett címe nem véletlenül lett a sokkal általánosabban
fogalmazott Pesti polgár, mivel a képen űlő érett férfi tulajdonképp teljesen
civil öltözetet visel. Legfeljebb konkrét attribútumai – a bal karjára kötött
trikolór és a kardja, amelyre támaszkodik – utalhatnak áttételesen alkalmi
foglalkozására. Arról nem is szólva, hogy ha nem tartjuk fejből festett,
általános jelképnek vagy beöltöztetett modell műtermi ábrázolásának, akkor is
számtalan konkrét név forgott fenn már a kortársak körében is a portré
kivoltára. A Magyar Nemzeti Múzeum 1902-ben még úgy vásárolta a képet, mint
Zitterbarth Károly arcképét, akiről tudni lehet, hogy a pesti lovas nemzetőrök
őrnagya volt. Később mégis átkeresztelték az ismertebb nevű Zitterbach Mátyás
építészre. Aztán felmerült Rottenbiller Lipót fővárosi polgármester neve is a
képen ábrázolt személyként, ezért Békefi Eszter egyik lehetőséget sem zárja ki,
sőt, nyitottnak tűnik akár további „ötletelésekre” is.
Jól dokumentált volta miatt konkrétan körülírható a harmadik
kérdésre adandó válasz is, hogy „Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?”
Borsos legismertebb és legkedveltebb főműve, az 1850-ből való női csoportkép
szereplői ledér bécsi hölgyek, akik az átmulatott éjszaka után az álarcos
táncvigalomról csevegnek, miközben frivol francia képeket nézegetnek. Borsos
annyira precízen ábrázolta a legapróbb részleteket, hogy 1989-ben Christa
Pieske osztrák művészettörténésznő azonosítani tudta a rokokó témákat az össze
nem illő párokról (egy úrnő lakájával incselkedik, egy úr pedig kikezd
szobalányával), illetve kiderültek a szerzők nevei (Guérad festményeit Duriez
sokszorosította litográfiákon). A szóban forgó grafikai lapok erotikus tartalma
finom utalás volt a kép arisztokrata megrendelőjére. A kortársak még azt is
tudni vélték, hogy a modellek Esterházy Pál Antal herceg szeretői lehettek,
mint ahogy a festmény is a tulajdonában volt és később az ő gyűjteményével
került az Országos Képtárba. Végül Borsos József eszmei meggyőződéséről csak
annyit, hogy lehetőleg minden politikai irányzattól igyekezett magát távolt
tartani, mint ahogy portréinak modelljei is széles társadalmi rétegekből
kerültek ki : kezdetben festményeit főurak és főpapok rendelték, később
fényképeit nagy- és kispolgárok vásárolták.
A reprezentatív nemzetközi bemutatót 250 oldalas, kétnyelvű
(magyar és angol) elegáns katalógus teszi teljesebbé, magyar és osztrák szerzők
szakavatott tanulmányaival, tematikusan csoportosított festmények (portrék,
zsánerjelenetek, csendéletek és másolatok), valamint fotográfiák (az 1867-es
kiegyezési országgyűlés képviselői, illetve az azévi koronázás résztvevői)
fekete-fehér valamint színes reprodukcióival.