A „kettősbeszédű” (Orwell), kacsintgatós ellenzékiség volt számomra a legellenszenvesebb emberi magatartás a bolsevik diktatúrában. A ködös, homályos, sokféleképpen értelmezhető pszeudó-közlés, amibe bárki bármit belegondolhatott.
A fenntartói által „puhának” titulált késő Kádár-kori diktatúrában még a kultúra-apparátus által a legnyilvánvalóbban az első „T” kategóriába („Támogatott”) sorolt művészek (pl. Major Tamás, a Nemzeti Színház elkötelezett bolsevista, sokak karrierjét politikai okokból tönkretevő hűbérura, vagy az egykori ávós tiszt, a Mikroszkóp Színpadot igazgató Komlós János), írók, „gondolkodók” is igyekeztek magukat valamiféle ellenzékikként eladni. Kacsintgatott a cenzor, kacsintgatott a pártitkár, és kacsintgatott a nemzetközi munkásmozgalom zászlaját a szabványnál kissé sötétebb vagy világosabb vörössel megfestő udvari piktor is.
Sajnálatos, hely-specifikus módon az egyenes beszédet nagy gonddal kerülő túlélési stratégiát választotta az úgynevezett „alternatív” kultúra számos, ma prominens ellenzékiként ünnepelt és minden eszközzel promótált jelese is (l. Bizottság), akik zagyva, zavaros, ezért senkit sem sértő (csak az éber keveseket undorító) attitűdjüknek, „dadaista” (valójában csak értelmetlen, humortalan, bárgyú, gagyi locsogás) verbális és vizuális bűvészkedéseiknek köszönhetően a diktatúra utolsó évtizedében a megtűrtek kasztjából a hanyatló hatalom támogatottai közé kerültek.
A Kádár-korszak végére a sanda kacsintgatás össznépi mimikává, a kollektív művész-értelmiségi karakter máig domináns gyáva jellemtelenségének egyik kifejeződésévé vált. A cinkos kacsintgatás kultúrájában az egyenes, tiszta, józan közlés helyét a Hamvas Béla által olyan tökéletesen definiált (l. A Vízöntő), a saját lélekkel nem rendelkező tömegember által egyedül befogadott reziduum, a minél kevesebb világos igazságértékű, homályos, kétes, értelmetlen, gondolatnak nem nevezhető izé vette át.
A cenzúra jogát, szempontjait és módszereit először Kínában, a „Nyugati”-nak nevezett Jin dinasztia (Kr. u. 265–317) idején foglalták törvénybe. Valószínűleg éppen ezért ebben az ősi civilizációban fejlődött tökélyre az alig érzékelhető nüanszokban és azok összefüggésrendszerében történő burkolt közlés művészete. A Ming dinasztia (1368–1644) összeomlása és a birodalom a Nagy Faltól északkeletre élő félnomád mandzsu törzsek által történt meghódítása a kínai történelem egyik legtragikusabb eseménye. A mandzsu hódítást a Ming császári udvar évtizedekig tartó, a birodalmat káoszba vivő politikai gyengesége, belső torzsalkodásai előzték meg. Amikor a fővárost, Pekinget 1644-ben elfoglalta egy kínai banditákból álló lázadó hadsereg, a Nagy Fal árnyékában táborozó mandzsu hordák kiverték ugyan a lázadókat Pekingből, de folytatták menetelésüket déli irányba, és sorra foglalták el, égették porig a kínai nagyvárosokat. A Ming trónkövetelők elleni háború negyven éven át tartott. A kínaiakhoz képest primitív mandzsuk győzelme után az 1922-ig uralkodó, fokozatosan civilizálódó Qing dinasztia került hatalomra.
A folyamatos pusztítás és a barbár hódítók kegyetlenkedései ellenére ebben a korszakban óriási kreatív energiák szabadultak fel, ahogy számtalan korábbi Ming alattvaló a művészetek nyelvén igyekezett megfogalmazni a Ming-feltámadás nemes, bár nyilvánvalóan bukásra ítélt ügye iránti lojalitását, próbálta kifejezni ellenszegülését a hatalom új birtokosai ellen, és példának állítani saját erkölcsi bátorságát. Sokan közülük a természetben kerestek pszichológiai és fizikai menedéket. Természetábrázolásaikban gyakran kifejezték a radikálisan megváltozott világrendre adott érzelmi reakcióikat. A több ezer éves kínai művészeti tradíciókat megőrizve, ugyanakkor átértelmezve a tájképfestészetet és a kalligráfiát az önkifejezés eszközeivé transzformálták. Műveik értői és élvezői látomásokkal megáldott, ritka személyiségekként ünnepelték őket. Stílusuk mindmáig nagy hatással van a kínai művészetre.
A New York-i Metropolitan Museum of Art The Art of Dissent in 17th-Century China: Masterpieces of Ming Loyalist Art from the Chih Lo Lou Collection című kiállítása első pillantásra nem árul el semmit a bemutatott művek születése idején Kínát sújtó katasztrófáról. Nincsenek füstölgő romok a 17. századi tekercsekre festett bambuszerdők mögött, nem visszhangoznak jajkiáltásokat az oszlopokba rendezett kalligráfiák. Egyedül az első galéria közepén függő képtekercs jelez valamiféle harmónia-megbomlást.
A tekercs szokatlanul keskeny és hosszú, a ráfestett képet nem lehet egyetlen pillantással áttekinteni. Az „Akkor sem lennék makacs, ha sziklává változom.” felirattal ellátott képen nincsenek emberi figurák, csak két, lehetetlenül magas fenyőfa áll rajta egymás mellett, az egyik úgy fonódik a másikra, mintha támaszra volna szüksége ahhoz, hogy ne dőljön ki. A kép bal szélén, alig láthatóan megfestve egy hatalmas sziklaszirt. Ahogy a kínos emlékű bolsevik diktatúra Magyarországán, az ősi Kínában is csak az nevezhette magát művésznek, aki állami vizsgát tett. A tekercs festője, a Ming dinasztia végén élt Huang Daozhou, hosszú tanulmányok után, sikerrel letette ezt a vizsgát. Diplomája feljogosította arra, hogy a közigazgatásban kapjon munkát. Karrierje lendületesen indult, hamarosan oktatásügyi miniszterré nevezte ki a császár. Hatalmát, lehetőségeit, kiemelt fizetését, privilégiumait – például a hivatali rangjának kijáró gyaloghintót és ágyasokat – nem évezhette sokáig. A birodalmat fenyegetni kezdték a mandzsu hordák.
A Ming birodalom utolsó éveiben a vidéki földbirtokos nemesség a császári udvarral rivalizáló hatalmi elitet alakított ki. Parasztlázadások kezdődtek országszerte. A császár és környezete lagymatagon válaszolt az egyre szaporodó kihívásokra. Huang Daozhou komolyan vette udvari értelmiségi kötelezettségeit, és határozottabb magatartásra sürgette az uralkodót. Azonnal elveszítette kormányzati állását, különböző alaptalan vádakkal többször börtönbe vetették. Ilyen helyzetben festette 1634-ben a Fenyők és szikla című, a fentebb idézett felirattal ellátott képet. Noha a felirat szerint sohasem válna makaccsá, éppen erkölcsi csökönyössége miatt veszítette el az életét. Amikor a mandzsu harcosok 1644-ben elfoglalták a kínai fővárost, a Ming uralkodó öngyilkos lett, a császári udvar maradéka délre menekült. Az udvari tudós-művészek nehéz választás előtt álltak. Vagy behódolnak az új hatalomnak, vagy hűek maradnak a Ming dinasztiához. Az őt ért igazságtalanságok ellenére Huang Daozhou az utóbbit választotta és meghalt a régi rend védelmezése során.
Kortársai közül sokan hasonló erkölcsi erőt mutattak. Ni Youanlu felakasztotta magát, Wang Siren az önkéntes éhhalált választotta a passzív ellenállás formájául. A bambuszligetek festésére specializálódott Gui Zhuang mandzsuellenes lázadást szervezett, és a képeire írt szövegekben bírálta a Ming uralkodókat, amiért semmit sem tettek népük védelmében. Az erdei kunyhójába zárkózott Zhu Da, a Ming dinasztia egyik leszármazottja senkivel sem beszélt élete utolsó harminc évében. „Ostoba”, írta kunyhója falára, hogy elvegye látogatói kedvét beszélgetések kezdeményezéséről. „A beszéd túlságosan veszélyes” – ezek voltak utolsó szavai némasága megkezdése előtt. Számára a hallgatás és a festés vált az ellenállás formájává. Bada Shanren (A Nyolc Nagy Hegyi Embere) néven festette Hal és sziklák című, enigmatikus képét, amely az apró, első pillantásra alig észrevehető halak nélkül absztrakt kompozíciónak tűnik. Csak a figyelmes szemlélő veszi észre, hogy az egyik, a vízből kiugró hal szeme felfelé fordul, mintha az új rend iránti undorát fejezné ki. A korabeli ellenállóknak erőt adott ez a hal-pillantás.
Xiao Yuncong ugyancsak a tiltakozás és gyász finom emblémáit fejlesztette ki. Tus szilva című képén az etikai tisztaságot szimbolizáló szilvafaág lebeg, mintha erőszakkal elválasztották volna törzsétől és gyökereitől. Barátja, Hongren a Ming dinasztia bukása után buddhista szerzetes lett. Szerzetesi privilégiumai egyikeként mentesült a mandzsu uralkodó által bevezetett kötelezettségtől, nem kellett fejét a mandzsu stílus szerint a tarkóról lógó, hosszú copf kivételével kopaszra borotválnia. Ellenállását az őt kínai hajviselettel ábrázoló önarcképeivel deklarálta, ahogy évszázadokkal később a hippik és a punkok jelezték frizurájukkal a plasztik-emberek társalmából való kiszállásukat.
A yimin (disszidens) művészek egyik kedvenc témája a Barackvirág Forrás ősi legendája volt. A történet szerint két halász véletlenül egy rejtett Édenkertre talál, ahol minden tökéletes és az is marad. Mivel a Paradicsom összegyűjtött kincseit elviszik nélkülöző családjuknak, többé nem találnak vissza a varázsos kertbe. Néhány művész a letűnt Ming dinasztiát szimbolizálta az Éden kertjével, míg sokan emlékeztek arra, hogy a régi rend korántsem volt paradicsomi. Ami igazán meglepő a hongkongi Chih Lo Lou gyűjtemény New Yorkban kiállított anyagával kapcsolatban, az a tény, hogy az ősi Kína egyik legnagyobb katasztrófája idején is hatalmas igény volt a művészetekre. A mandzsu terrort túlélő tehetősebb kínaiak még nagyobb számban rendeltek meg és vásároltak műalkotásokat, mint a Ming dinasztia idején.
A régi Kína disszidenseinek munkáit bemutató kiállításnak különös aktualitást ad a Mennyei Birodalom mai urainak jelenlegi terrorhadjárata a demokratikus jogokat követelő művészek és értelmiségiek, köztük a 81 napig tartó eltüntetés után nemrég szabadlábra helyezett, a hatósági tiltás ellenére államellenesnek minősített nézeteit a „kettősbeszéd” ragadós csapdáját elkerülve továbbra is nyíltan, tisztán, egyértelműen fogalmazva hirdető Ai Weiwei ellen.
Metropolitan Museum of Art, New York
2011. szeptember 7. – 2012. január 2.
