Szubjektív beszámoló a Zeneművészeti Egyetem diákjainak fellépéséről a Centre Pompidou-ban – Március 13-án, csütörtökön este hét órától 21 magyar fiatal tehetség vette birtokba a párizsi Pompidou központot. Két órán keresztül szólt a magyar diákok keltette muzsikaszó a Modern Művészeti Múzeum termeiben, mely életre hívta a műveket és csalogatóan szárnyalt a termeken át.
Jómagam 2006 elején láttam először a Jeudi’s (Csütörtökök) névvel illetett performansz sorozat eseményét a Centre Pompidouban. Akkoriban a Sorbonne egyetemre jártam, s a művészetpedagógia tanárom, Florence Morat hívott meg az általa szervezett programra. Az este folyamán a Párizsi Konzervatórium és a Versailles-i Építészeti Egyetem tanulói kerítették hatalmukba az ismert kollekció műveit, és mozgatták meg az emeberek fantázáját.
A performansz-est célja, hogy a művészeti egyetemekről kiválasztott diákok improvizációkat és a kis etűdöket készítsenek a gyűjtemény kiállítótermeiben, a szabadon kiválasztott műalkotásokra szubjektíve reflektálva.
Mivel az ábrándozás pozitív emberi tulajdonság, egyből elgondoltam, milyen lenne ezt a programot magyar diákok részvételével létrehozni. Aztán, mint sok vágy, emez is feledésbe merült, teltek a Jeudi’s-ek, évente négy, mígnem tavaly szeptemberben egy kiállításmegnyitó alkalmával újra találkoztam Florence-szal. Ekkor beszélgetésünk közepette felvetettem neki, hogy nem kívánja-e gazdagítani Pompidou-s kezdeményezését egy magyar egyetem közreműködésével. Természetesen az ötlet tetszetősnek tűnt számára, de ennyiben is maradtunk, hiszen a 2008-as program már készen volt.
Aztán egy verőfényes novemberi napon hivatalos felkérést kaptam az áhított esemény megszervezésére – egy belga iskola mondta vissza a fellépést, ismert politikai okok miatt – és elindultak a fogaskerekek. Egyből a neves Zeneakadémiánkra, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemünkre gondoltam, ahonnan már oly sok kíválóság került a nagyvilág színpadára. A jazztanszék vezetőjét, a zongorista-zeneszerző Binder Károlyt kértem fel a közreműködésre, akivel megegyeztünk, hogy a népzene és a jazztanszak legjobb diákjait választják ki kollégáival, Borbély Mihállyal és Richter Pállal, az újonnan indult népzene tanszék vezetőjével.
Mivel a nagy Centre Pompidou nem fedezte a program minden költségét – mondjuk ki, csupán negyven százalékát, a Kulturális és Oktatási Minisztériumhoz fordultam anyagi segítségért, illetve a párizsi Magyar Intézet igazgatóját, Ecsedi-Derdák Andrást kértem arra, hogy a lehető legtöbb diákot szállásolja el a próbák és az előadás idejére. Mindkét intézmény – adminisztrációs és bürokratikus problémáktól nem mentesen – készségesen kötelezte el magát az esemény mellett.
Sok-sok fejtörés, illetve költségvetési és szervezési probléma és a Pompidou felől érkező különféle megszorítások után – amelynek minden rossz pillanatát elfelejtettük már – eljött március 10-e, és a 21 egyetemista megérkezett a hexagon fővárosába. Megszálltuk velük a Magyar Intézetet, meg két párizsi lakást, és kezdődhetett a reprodukciókon látott művek valódi és vérbeli felfedezése, no meg a próbák.
A feladat nem volt egyszerű: a fiatalok több mint negyven performansz-előadást vállaltak el a modern múzeum két emeletén, amelyeket szólóban, duóban vagy egyéb formációkban adtak elő – ide-oda rohangálva a termek között, amelyekben kettőtől akár tíz percig tartó előadások követték egymást. Mindez nemcsak a zenészek kapacitásától, hanem az áthallásoktól és néhány hangszer mozdíthatatlanságától is függött. Egyszóval a kreatív munkát egy nehéz logikai és szervezési háttérrel kell elképzelni, amelyet a fiatalok, Ávéd János vezetésével tökéletesen megoldottak.
Már a szerdai, nem meghirdetett főpróbán csillogó szemek és „bár csak ilyen hangulat lenne mindig a múzeumban…” megszólalások kísérték a diákok váratlan intervencióit. A szervezők, no meg a meglepett közönség elégedettsége – velem az élvonalban – határtalan volt. A performanszokban a diákok a művekkel zenéltek, azok színei, formái, történetei, hangulatuk adták az inspirációs forrást, és tudtuk, hogy másnap az „élesben” még összefogottabb és tökéletesebb lesz minden.
A fellépések technikai segítségét 25 párizsi gyarkornok nyújtotta, az úgynevezett Souffleurs-ok (Fújók), akik nemcsak a zenészeket kísérték, és oldották meg a felmerülő feladatokat, hanem a közönséget is irányították, kérdőívet töltettek ki velük az eseményről és leginkább a műveket védték a tömeg koordinálatlan mozgásaitól.
Csütörtök este a performansz a hatalmas bejárati csarnokban, a Fórumban kezdődött, ahol pontban hét órától egy zenekari hangolást idézve felelgettek egymásnak a hangszerek és az énekhangok, az érkező látogatók érdeklődésének felcsigázására. Nem sokkal fél nyolc előtt a hatalmas térben kezdett csitulni a zenei kavalkád és a zenészek egy része elindult a külső, látványos mozgólépcsők felé, amelyek a múzeum emeleteinek irányába vezetnek. A csőben áramló dallamok kísérték tehát fel a látogatókat a negyedik emeletre, ahol a gyűjtemény 1960 utáni darabjaiból látható válogatás.
Itt pontban fél nyolcor Hantaï Simon képei előtt megszólalt egy elektromos gitár Fenyvesi Marci kezében, míg az ötödiken, a 60-as évek előtti termekben Pollock dripping festményei előtt Varga Bendegúz leütötte dobján az első taktust. A látogatók ezalatt egyre többen érkeznek, és a hangok után bolyongva, illetve térképek alapján keresték a zenei performanszokat, az egybefűzött nagyobb és az elrejtett kisebb termekben.
Terjedelmi megszabások miatt csak egy pár, az ízt és kreativitást felvillantó zenei performanszot sorolok itt fel, hisz még a buzgó és szemfüles néző is legfeljebb 10 előadást tudott felkeresni az este folyamán, vagyis, kevesebb mint negyedét a kitalált improvizációknak. Egyszeri élmény volt ez, mely a felfedezés véletlenével párosult.
A Hantaï képpár (Kék és vörös) előtt Hajdú Klára énekel, Fenyvesi Marci pedig gitáron kíséri, a két festmény párbeszédét, az emberi lét és párkapcsolat kék és vörös hangulatát hallhatjuk ki duettjükből. Ávéd János és Borbély Miklós a Bauhaus terem képeit tárgyalják meg szaxofonjaikkal és vezetik rá a nézőt az este koncepciójára. Nem csupán egy koncertről van szó, hanem az egyetemisták az alkotókkal és azok műveivel folytatott párbeszédéről. Arról, hogy a látogató – és önmaguk – számára a fiatal művészek érzéseik és tanulmányaik alapján hogyan képesek friss betekintést nyerni korábbi évtizedek műalkotásaiba, azok világába. Mint ahogy tette például Varga Bendegúz jazz alapú dobszólójával Pollock fekete-fehér dripping vásznai előtt.
Harcsa Veronika mozdulat és hangszínháza Agam Georges Pompidou irodájának készült színes terében, maga volt az experimentális színház. A három népdalénekes lány, Guessous Majda Mária, Szűcs Marietta, Takács Éva szívben, illetve zsigerekből szóló nótái Chagall és Sonia Delaunay képeinek megéneklése, kicsalogatása volt. Brauqe és Picasso termében pedig kitűnő duettet adott elő Csókás Zsolt és Eged Márton, amelyben a kubista formák levágott síkjait szólaltatták meg.
A Moholy-Nagy teremben a Fény-Tér-Modulátor filmjét a trombitán játszó Subicz Gábor, Ávéd és Fenyvesi „hangosította meg”, míg a Boltanski teremben Subicz és a bőgős Feke Zsolt az emlékekről folytattak dialógust. A versenyzongorát Fernand Léger képei között – párizsi kilátással megfűszerezve – Oláh Dezső és Pintér Péter szólaltatta meg, akik a formákra és színekre reflektáló dallamokkal, játékokkal és emberközeli melódiákkal csalták a festmények elé a közönséget.
Az erdélyi népzene, mely Tóth Luca Réka, Szabó András és Szabó Csobán Gergő vonósaiból áradt vidáman, Brancusi Kakas szobrát táncolta körül. A magyar népzene pedig érdekesen illeszkedett az antiform mozgalom organikus és talált anyagokból készült műveihez. A Robert Morris, Eva Hesse, vagy Jannis Kounellis műveit bemutató termet Cimber Ferenc cimbalom és Kovács Márton hegedűjátéka varázsolta el, mely előhozta a formátlanságra törekvő művek puszta anyagszerűségét és esetlegesen, illetve minimális beavatkozással létrejött megjelenésüket.
A finálé maga volt a katarzis. Még januárban kértem a diákokat, hogy gondolkodjanak azon, hogyan vonhatnánk be a közönséget az estében. Fenyvesi Marci lehetetlenségnek tűnő ötlete, igazi kihívás volt: az ifjú fellépők nyolc csoportra osztották magukat és a közönség kezelte a nyolc, erre az alkalomra készített számozott kártyát. Mindig azok a csoportok játszottak, akiknek számát a nézők feltartották, vagyis egy megegyezett hangnemben és ütemre, ám a látogatóknak teljesen kiszolgáltatva kellett egymáshoz igazodnia a zenészeknek – akárcsak a kiállított alkotásoknak a látogató elméjében, a termek bejárása közepette. Az elköszönő taps őszinte elismerést és hálát tartalmazott.
Ám ugyanennyire fontos számomra a kulisszatitok, mely az egyetemistáktól kapott visszajelzésekből áll, miszerint gazdagabban, felszabadulva indultak haza. Az élmény melyet adtak és kaptak egy újabb zenei szférába juttatta el őket, ahol hangszereikhez, illetve hangjukoz szokatlanul fordultak, ahol a műalkotásokra való reflektálások közben valójában saját magukra figyeltek oda.
Ezúton szeretném még egyszer, publikusan megköszönni mindenki közreműködését és odaadását. A kicsiny hazánkból jött diákok dicsőséget arattak majdnem ezer (986) párizsi és a világ egyik leggazdagabb kollekciójának műalkotásai körében.