A halál több tisztelettel bánik az emberrel, mint a születés. Születésünk helyét, idejét, körülményeit nem választhatjuk meg, míg halálunk időpontját, helyét, körülményeit, sőt módját is igen. Persze csak akkor, ha félelemből, vagy kényelmességből nem bízzuk teljesen sorsunk kegyeire magunkat és nem habozunk, ha elérkezik a megfelelő pillanat.
Bizonyos kultúrák – például a Japán – nemcsak elfogadják, hanem tisztelik is az öngyilkosságot. A méltóság megőrzése és kifejezése egyik legfontosabb formájának tekintik. Indiában és Indonéziában megtiszteltetésnek vették az özvegyek, ha halott férjük máglyáján részesedhettek a tűzhalálban. Más kultúrák, mint például a bennünket búskomorrá tenni igyekvő judeo-keresztény kultúrkör, súlyos bűnnek tekintik, ha a bionikus robot, akik vagyunk, megunva a hajcihőt és a mennyei hatalom közömbösségét kikapcsolja magát. Tudomásom szerint csak egyetlen nép van a világon, egy vulkán lejtőjén élő, indonéziai törzs, amelyik ügyet sem vet a halálra. Halottaikat egyszerűen kirakják az utcára, hogy egyék meg őket a madarak és a kutyák. A túlélők a gyász egyetlen jelét sem mutatják, folytatják mindennapi rutinjukat néhány perccel legközelebbi hozzátartozóik elmúlása után, mintha mi sem történt volna. Így, vagy úgy a legtöbb kultúrát erősen foglalkoztatja a halál. Közismert például a mexikóiak szinte megszállottságig elmenő érdeklődése a halál iránt. Kevés turista tér vissza az Esőisten országából festett papírmasé, vagy agyagkoponya, csontváz, miniatűr koporsó nélkül, amelyeket milliószámra termel évenként a serény, helyi népművészet. A halál-inspirálta műtárgyak mennyisége az egyetemes emberi kultúrában messze felülmúlja az összes többi kategóriában termelt művészet volumenét. Gondoljunk csak a temetői szobrok milliárdjaira, szerte a világon, a művészi kivitelű szemfedőkre, gazdagon díszített koporsókra, különleges szépségű urnákra, koszorúkra, virág-kompozíciókra, építészeti remekeknek számító kriptákra, síremlékekre, a nyilvánvalóan az installáció-művészet kategóriájába tartozó, aprólékos gonddal megkomponált ravatalokra – hogy a piramisokról ne is beszéljünk. Különösen az arisztokraták és a gazdagok temetései, sírjai képviselnek magas művészi értéket, hiszen ők megtehetik, hogy a legkiválóbb művészeket alkalmazzák, utolsó földi gesztusukként emlékük megőrzésére. A New York-i Korea Society 2007 november 20-ig látható, Korean Funerary Figures: Companions for the Journey to the Other World (Koreai temetési figurák: Társak a túlvilágra történő utazásra) című kiállításán nem arisztokraták, módos emberek temetésére kreált műalkotásokat, hanem az egyszerű, mindennapi koreaiak halála alkalmából készített fabábúkat csodálhatunk meg. A legkülönösebb tulajdonsága ezeknek a kkoktu-nak nevezett figuráknak, hogy az általában komor, szomorú nyugati temetői tárgyakkal ellentétben mulatságosak, barátságosak, bizonyos értelemben még csinosak is. Leginkább a hopi indiánok faragott kachina babáira emlékeztetnek, csak a céljuk különböző: amíg a kachina babák gyermekek számára készülnek, hogy az ősök és a szellemek tiszteletére tanítsák őket, addig a kkoktu figurákat útitársaknak szánják, hogy társaságuk elfeledtesse a halottat a Földről a túlvilágba tartó hosszú, eseménytelen utazás unalmáról. A másik fontos különbség a hopi és koreai babák között az, hogy a kachinákat gyűjtik, míg a kkoktukat még Koreában is ritkán őrzik meg. A távolkeleti országot 1392 és 1910 között uraló Choson dinasztia idején szigorú törvények szabályozták a társadalmi státus kifejezését. Csak a gazdagok és magas rangúak számára engedélyezték a díszes ruhák viselését, házaik, bútoraik, használati eszközeik díszítését. Egyedül a temetések alkalmával engedélyezték a szegényeknek, hogy díszítményeket alkalmazhassanak. A halottszállító gyaloghintókat pompás faragványokkal látták el, faragott és színesre festett bohócok, akrobaták és állatok figuráival díszítették. A Korea Society kiállításán 74, a 19-ik század végéről és a 20-ik század elejéről származó kkoktu figurát láthatunk, amelyek sokat mondanak az őket létrehozó, ősi kultúráról is. Az antropomorf, az anyagi és a szupernaturális világ között közlekedő figurákat a kiállítás rendezői funkcióik szerint csoportosították. A „kalauz” állaton, vagy misztikus kreatúrán lovagol. Feladata, hogy átvezesse az elhunytat a való- és a másvilág között húzódó útvesztőkön. Láthatunk közöttük csodalényen egyensúlyozó kormányhivatalnokot, teknősbékán lovagló buddhista szerzetest és lován galoppozó nemesembert. Az „őr”, aki a túlvilágra vezető úton leselkedő gonosz szellemektől óvja a halottat, lehet harcos, katonatiszt, rendőr, vagy akár hegyes szakállat viselő, konfuciánus tanító is. Nem meglepetés, hogy a „gondozó” szerepét nőknek adták. A nő-bábúk ruháit, arcát, hajviseletét sokkal aprólékosabban faragták ki, mint a férfiakét. Vannak köztük vermillon színű szoknyát, sárga kabátot és hosszú copfot viselő szűzlányok, zöld kabátos, vörös szoknyás menyasszonyok és barna köntösökbe burkolódzó asszonyok. A „szórakoztatók” feladata, hogy megvigasztalják a halottat és a gyászolókat. Vannak köztük kecses táncosok, bohócok, trükkös mutatványokat előadó zsonglőrök és akrobaták, színészek, zenészek. A humanoid figurák mellett sorakoznak a főnixek, sárkányok és minden rendű és rangú manók, koboldok, amelyeket a halottvivő gyaloghintók elejére és hátára akasztottak. Leggondosabban a főnix figurákat faragták meg, gyakran virágok fonják át őket. A főnixek csőréből szalagon lógó csengő feladata az volt, hogy figyelmeztesse a halottvivőket az egyenletes tempóra és összehangolt, sima mozgásra. Hosszú, vízszintesen elnyújtott sárkányok díszítették a gyaloghintók tetejét, feladatuk a gyászmenetet kerülgető gonosz szellemek elriasztása volt. Ezek a figurák a félelmetes görög gorgo-fejekre, a maya maszkokra, a régi európai házakat, és a sok New York-i épületet díszítő vízköpő szörnyekre emlékeztetnek. A buddhista tanítás szerint a jó esetben a Nirvánába, kevésbé szerencsés esetben a reinkarnációba vezető, halál utáni út 49 napig tart. Az biztos, hogy gyorsabban telik az idő, ha az utazó bukfencező akrobaták, viccelő bohócok, táncoló lányok és soha nem látott csodalények társaságában navigál a lét és nemlét közötti, illúziókkal csábító és rémítő hipertérben.