Az úti élmény valójában belső élmény. Nem feltétlen az út során keletkezik, inkább útközben nyílik meg egy ajtó vagy kapu.

Rezonanciát ébreszt valami a fotográfusban, de ami felkelti – különös áttételek révén – valamilyen formában már korábbról benne volt. Az élmény már készen állt, csak még nem volt képe. Az adott helyszín, a látvány, a találkozás révén képesítődik. Várat magára, hogy előállhasson, hogy előhívják. Amit észlelünk – írja Edward T. Hall –, az „egy interakció eredménye az esemény és a hozott tapasztalat között, amelyet az érzékelés pillanatában életre hívunk.” Ez a fotográfus pillanata. Ehhez szükséges nézőpontra lelni, a meghatározó pillanatban jelen lenni, és sajátos, gyakran öntörvényű rendet találni a látottakban. Így a fotó azzá lehet, mintegy annak alakját öltheti magára, amit bemutat.

Gohér Edina fotótárlata útközben, útfélen elkapott, olykor ellesett pillanatokat tár elénk. Kapolcson, a gödöllői dombvidéken, hazai és külhoni városokban készült fotók. A ciklusokba rendezett tematikai nyomok jól követhetők, ahogyan a fotográfus nézőpontjai is könnyen rekonstruálhatók, mivel a képek érzékletesen presszionálják azt: zenészek portré- és életképei, magányosan álló és véletlen csoportba rendeződő virágok, fényjárta lépcsőházak-lépcsők atmoszferikus képei, épületfotók, hidak, mindennapos és funkcióváltó tárgyak.

Viszonylag széles merítés, a látszólag széttartó tématípusok mégis egymásba kapcsolódnak. A képi megfogalmazás, a képbe foglalás, első nézőjük, felfedezőjük, olykor átértelmezőjük révén. Ugyanis a fotográfus nem kíván nagyot fogni, nem engedi, hogy az olykor pőre téma végletesen elvonja a figyelmet. Inkább az foglalkoztatja, hogy az elsődleges, a mindennapos valóság hogyan emelhető át a másodikba úgy, hogy az már ne csupán az előbbi leképezése legyen, de a fotográfia készültének idejét, szemlélőjét, személyes élményét is közvetítse.

A fotók némelyike metaforikus közegbe indít: a festett környezetből a távolabbi valós téren át vezet el egy arc karakteres egyediségéig. Mások elveszni hívnak: egy félbeszelt, tökéletes arányokba teremtett napraforgó sziromlevelein, az angyali üdvözletként besurranó, a dolgokon árnyként nyomot hagyó fényben, a mélyen ülő szemekben, amelyek az arc krátereibe temetkeznek.

A muzsikusok – egy másik világ részesei. Nem csupán a kezek, a szemek, de a test egésze más dimenziót sejtet. A folyamatban lévő, az éppen rákészülő és a kottájába pihenő – a figyelem, a koncentráció különböző fázisait, állapotait mutatják. Meghitt távolságban álló emberek.

E munkák érzékeny közvetítői annak, hogy a valóság, a lencsevégre fogott helyzet, a tárgy, az emberalak és persze a fény: sosem lehet egészen független a megfigyelőtől, a fotóstól, a fénykép írójától. Gohér Edina legjobb fotóin nem is azt látjuk, amit a fényképezőgép rögzített, hanem amit és ahogyan a fotós látott. Olyan munkák, amelyek nem csupán teret engednek a részvételnek, de fel is szólítanak erre, hogy kezdetét vegye a tárgyak, életek és sorsok, ellesett pillanatok csendes, lassú feltárulkozása.

Picasso Point
2011. február 15 – március 2.

Gohér Edina: Bridge
Gohér Edina: Harsona