„Párizs volt a hely, amely illett hozzánk, akik megalkottuk a huszadik század művészetét és irodalmát” (Gertrude Stein)Miközben folyik az egész pályás letámadás, az erőből való politizálás, amelynek eredményeképpen sokakat elvisz nemsokára a perforált vakbél, mert órákat kell zötyögniük, úttalan utakon a legközelebbi kórházig, és elmarad Anton Prinner kiállítása az Ernst Múzeumban, mert az új, csak a politika által ismert igazgató a Műcsarnoknak adja a kiállításra szánt pénzt, noha az Ernst Múzeum még független intézmény; miközben a lovasroham és kardlapozás művészetének utolsó titkait tanulják a rendőrlaktanyákban, és már biztos, hogy október 23-a után március 15-én is kizárja a kalifa a lakosságot az állami ünnepségről; miközben színészóriásaink már biflázzák a nagyívű költeményeket, amelyeket a rendőrsorfalnak gurguláznak majd a parlament előtt; miközben dübörög odafenn a nemodavaló; miközben aki tud, csomagol és menekül nyugatra a megkergült politika eme kénköves játszóteréről – Párizsra gondolok, és az örökifjúságra. Az első szabad lélegzetre, amit a szögesdróttal körülvett, aknazárral és vérebekkel őrzött avas zsírból kiszabadulva vettem, 1978 tündöklő nyarán. Pablo Picasso, Salvador Dalí, Gertrude Stein és Alice B. Toklas városa, ahol azonnal barrikádok emelkednek, ha tíz fillérrel megemelik a micisapka árát. Ugyan miképpen lehetséges, hogy ott jóval kevesebb munkából, sokkal jobban élnek? Miért ott, és miért nem itt alkották meg a 20-dik század művészetét és irodalmát? Miért szolidárisak ott az emberek, és miért nem azok itt? Miért energizál ott a séta, és miért fáraszt halálra Budapesten? A szeretetre, megértésre, támogatásra gondolok, amivel bennünket, akiket kikergetett országunkból a KISZ Központi Bizottsága, fogadtak ismeretlen emberek. A fény városára gondolok Bizánc mélységes, lábszagú sötétjéből. Ady Endre és Samuel Beckett városára, amelyet kultuszminiszteri kinevezése után, első intézkedéseként tisztára mosatott André Malraux. Miért lehet ott másképpen gondolkodni, életet tervezni, életet élvezni, keresményből félretenni? Miért nem lehet itt is? Miért ott, miért nem itt születik a 21-dik század? Francia művészbarátokat kalauzoltam Budapesten az elmúlt napokban. Miért olyan rosszkedvűek, miért nem mosolyognak, miért olyan barátságtalanok itt az emberek, kérdezték. Nem tudtam válaszolni. Csak mosolyogtam, és igyekeztem még barátságosabb lenni, ahogy New Yorkban tanultam.