Minden idők legnagyobb Gulácsy kiállítása – hirdeti magáról a KOGART tárlata, és van is benne valami. Az utóbbi évek hazai kiállításai által elpuffogtatott „legek” frázisa óvatosságra int, de most valóban fontos esemény tanúi lehetünk az Andrássy úti palota termeiben. A magyar piktúra történetének sajátosan egyedi hangú, de kiemelkedő művészének munkáiból jelentős válogatás utoljára Székesfehérvárott volt látható 1966-ban.

Az elmúlt évtizedben, főleg a műkereskedelemnek köszönhetően, Gulácsy munkássága felértékelődött, melyet egy közelmúltban végzett közvélemény-kutatás is megerősít. A mai megítélés szerint az öt legfontosabb és legegyénibb magyar képzőművészeti életmű egyike az övé, melyről átfogó képet ad a mostani gyűjteményes kiállítás. A 100 festmény és a több mint 120 grafika 13 közgyűjteményből és nagyjából 30 magángyűjteményből került kiválogatásra. Az életmű színe-java ott látható a falakon; olyan ismert, a múzeumok állandó kiállításain szereplő művek, mint például a Varázsló kertje, a Paolo és Francesca, az Ópiumszívó álma mellett a privát kollekciókból érkező alkotások okozhatnak meglepetést még azoknak is, akik ismerik Gulácsy művészetét. Az 1906-ban festett Bíbor és smaragd (Ernst Galéria tulajdona) egyáltalán nem tekinthető a művész tipikus alkotásának. Annál jellegzetesebbek nőalakjai, melynek sorába illeszkednek azok a magángyűjteményekbe tartozó portrék, melyek most kerülnek első alkalommal szélesebb közönség elé (Heléna I., Nő rózsával, Leány virágzó vadrózsabokorral).

Gulácsy különös világának képi vetületei nem alkalmasak az azonnali befogadásra, érzékenységet igényelnek. Nem véletlen, hogy barátai és művészetének csodálói főleg költők és írók közül kerültek ki (pl. Juhász Gyula, Ady Endre, Kosztolányi Dezső). Képeinek múltidéző hangulata, kitalált álomvilága (Naconxypan) nem közelíthető meg az ábrázolt konkrét tárgyakon keresztül, csak érzelmi úton. „Annyi bizonyos, hogy a szemlélőt, ha csak nincs bepólyázva ostoba és felesleges esztétikai áligazságok, harmadkézből kapott nagyképűségek kötelékeibe, magával ragadja ez az őserejű művészet; elképzeléseinek határait kitágítja, baráti hangon szól hozzá, legbelsőbb érzéseivel korrespondál, ugyan hány művész dicsekedhetik el mindezekkel!” – írta Bálint Aladár a Nyugat hasábjain Gulácsy 1922-es nagyszabású kiállítása kapcsán. Fogadjuk meg a tanácsot, hagyjuk, hogy a művek által sugallt történetek és hangulatok magukkal ragadjanak: megéri.

A kiállításhoz kapcsolódik a most induló KOGART Oktatási Centrum által megrendezésre kerülő előadássorozat, mely Gulácsy festészetét és a századforduló hazai művészetében betöltött szerepét vizsgálja. Hasonló feladatra vállalkozott Marosvölgyi Gábor a művészről írt monográfiájában, melynek megjelenését a mostani tárlat megnyitásához időzítette a kiadó. Az érdeklődők számára több lehetőség is adott, hogy jobban megismerjék a tragikus sorsú Gulácsy Lajos személyét és művészetét.