A Pirelli naptár ismert sztori. Irreálisan szép modellek, exkluzivitás, stílus, hagyomány, ízlésesnek szánt erotika, azaz kb. Playboy, csak naptárban, drágább, minőségibb és sznobbab kivitelben, ha a sznobság fokozható lenne. Szóval, full szexizmus. És akkor jön Andrea Mary Marshall, aki megcsinálja Feminist nevű anti-Pirelli naptárát. Szép, csak nem az, ami. Simán elmenne Pirelli naptárnak 2018-ra. Még tipográfia is passzol, persze nem véletlenül.
Mert talán 2018-ra jut el merészségben vagy taktikusságban oda a Pirelli, hogy az idők szavára hallgatva belevisz a naptárába némi egészséges erotikát: mocskot, hétköznapiságot, az irreális Photoshop-világ helyett, ami talán már a naptár célközönségének is uncsi. Az idők szavára való igen óvatos odafülelés jele a szokásos módon nagy rejtélyesen és jéghideg profizmussal werkfotókon, videókon beharangozott, adagolt 2016-os Pirelli, amit egy ultranagyágyú, Annie Leibovitz fotózott. A fotókon elvétve találunk fedetlen testrészeket, ennek azonban nem a naptár dicséretes visszafogottsága, azaz kb. önfelszámolása, önkasztrálása lenne az oka, hanem az, hogy most nem sztármodellek az alanyok, hanem a sport vagy az intellektuális élet olyan celebjei, nagyságai, mint Serena Williams, Yoko Ono, Fran Lebowitz, Patti Smith, Shirin Neshat.
Andrea Mary Marshall egyébként joggal reflektált úgy a friss Pirellire, hogy bár az általa bemutatott nők felöltöztetésével látszólag nem pusztán testükre, szexuális tárgy mivoltukra redukálja őket, mégis ugyanolyan szexista az egész, mint volt. Éppen a lefotózott nagy nevekkel erősíti azt a sztereotípiát, hogy az intellektuális teljesítmény aszexuális, hogy a komoly, a férfiakkal is összemérhető karriert befutott nők tiszteletreméltó módon túllépnek, túlléphetnek szexuális tárgy mivoltukon. Azaz: a lefotózott nők kivételként erősítik azt a szabály-és képrendszert, amit a Pirelli naptár fennállásának 51 éve óta követ-és megalkot. És persze, ne hagyjuk ki azt a sztereotípiát sem, hogy az okos/jelentékeny stb., nő nem lehet szép vagy szexi.
Marshall naptárának célja a nő, nőiség egyfajta háromdimenziós bemutatása, szemben a mainstream média-és popkultúra egydimenziós, redukált és hazug női test-kultuszával, testképével. A Feminista naptár képpárokból áll. Minden hónaphoz két fotó tartozik. Az egyiken egy meztelen vagy hiányosan öltözött, nagyjából a szokásos módon, bár a Pirellihez képest esztétikailag némileg mocskosabb, durvább erotikus/erotizált női test, szexuális tárgy. A másikon jórészt teljesen felöltözve ugyanazt a modellt látjuk, köznapibb pózokban, arckifejezéssel, gondterhelten, karikás szemekkel, elgondolkodva, erős smink nélkül stb. A naptár modellje maga a fotós, tehát önarckép-sorozatot látunk.
A naptár alapvető célja tekintetében önellentmondásos és megbukik. A képpárok nemigen értelmezhetők, értékelhetők másként, mint vaskos és leegyszerűsítő didakszisként. Marshall úgy gondolja bemutatni a nő többdimenziósságát, hogy az erotikus naptár meztelen alanya mellé odateszi a nem erotikus, hanem mondjuk hétköznapi alanyt, arcot. Érthetetlen, miért kell magában a naptárban újraalkotni/szerepeltetni azt a képi világot, ami ellen a naptár készült? A Pirelli naptár képi világa untig ismert és önmagában egyáltalán nem eredeti vagy újszerű, nem kell ahhoz a Pirellit lapozgatni, hogy bármelyik sima hétköznapunkon ne lássunk reklámban, plakáton, fotón számtalan szanaszét szexualizált nő-tárgyat.
Ha Marshall komolyan vette volna a szándékait, akkor kapásból adódott volna, hogy ne a férfitekinteten át megalkotott nő-gépet, nő-testet, hanem a nő nyers valóságát, testét mutassa fel nőként, a nőből, akár a legradikálisabb és legreálisabb önéletrajzi narratívában, hiszem a naptár alanya a fotós maga, a fotós teste. Feminista naptárában azonban az egyik képanyag pusztán kicsit durvábban, piszkosabban és icipicit perverzebben, de mégiscsak a férfitekintetből megalkotott szexuális tárgyat alkotja újra. Akárcsak a Pirelli. És nem értjük, miért.
A másik képanyag, amely a nyers női valóságot lenne hivatva megmutatni, megreked egy meglehetősen szolid, szelíd és visszafogott semmitmondásban. A reális élet semmilyen helyszíne nem tűnik fel ezen képek hátterében sem, így az alany egyfajta légüres térben néz ránk, némileg elgondolkodva, leheletnyit szenvedve, pólóban, ingben, ruhában, bőrzakóban. Mivel jórészt portrékat látunk, ugyanannak a nőnek a visszafogott portréit, de mindennemű kontextus nélkül, nem tudunk meg semmit róla, sem reális, nyers testi valóját nem érzékeljük, sem lelki, szellemi, intellektuális valóságát. Jobbára egy fotómodellt látunk, egy szép arcot, szép testet, ahogy az erotizált képeken is, csak itt kicsit visszafogottabban. Nem diadalmas, hatalmát gyakorló, ahogy az első képsorozaton, hanem esendő, gyámolításra szoruló szexuális tárgyként.
Nem reális, élő nőt látunk, hanem a jól ismert, a férfitekintet által a férfitekintetnek felkínált fikciót, kétféle alakban: levetkőzve, kicsit mocskosan, és felöltözve, kicsit gondterhelten. A naptár simán kitehető egy kevésbé sznob Pirelli rajongó szobájának a falára is. De mindenképp egy férfi falára, mert nekik készült, még ha nem is ez volt a cél.
