A Barbican nagyszabású fotókiállítása nem kevesebbre vállalkozik, mint a XX. század Európájának feltérképezésére a fotóművészet tükrében. A hangsúly természetszerűleg a dokumentarista megközelítésre került, Brassaïtól Wolfgans Tillmansig.Számtalan olyan fotós nevét sorolhatnánk fel, akik joggal szerepelhettek volna a kiállításon, a kurátoroknak azonban nem lehetett könnyű dolguk egy viharos évszázad fotó-termése között válogatva. A bemutatott 22 fotós kiegyensúlyozott anyaga azonban reprezentatív mintának tűnik.
A kora XX. századot  Eugéne Atget párizsi üzletportálokat bemutató klasszikus fotói mellett Brassaï párizsi utcákon és bordélyokban készült szintén jól ismert képei mutatják be. Az André Kertész műveiből készült válogatás már tartogat meglepetéseket, például a Magyarországon bátyjával készült képeit és a számtalan kontaktnyomatot. A II. világháború éveiből kiemelkedő Robert Doisneau francia ellenállást dokumentáló sorozata, és a megrázó felfedezés: Henryk Ross életműve. Ross a Łodz-i gettóban dolgozott, igazolványképek készítésével bízták meg, vérbeli fotósként azonban a gettó életének szinte minden mozzanatát dokumentálta. A Vörös hadsereg bevonulásakor elásta a negatívokat, majd egy évvel később feltárta azokat és lenyagyította a képeket. A megdöbbentő fotók sok esetben olyan megrongálódott negatívokról készültek, amelyekre az idő és a geográfiai értelemben vett hely kétszeresen is rányomta bélyegét. Josef Sudek fotóin a történelem távol van, mégis közel. Prága náci megszállásának idején a fotós nem tett mást, mint visszavonult stúdiójába, és az ablaka előtti fákról vagy éppen az ablaküvegen lecsapódó páráról készített képeket.
A 60-as évek sűrű levegője leginkább Anders Petersen egy hamburgi bárban készült sorozatán érződik. Az ukrán Boris Michailov Vörös című sorozatán egy szín szalagjára fűzi fel a kollektív és privát történelmet. Az évszázad végéhez közeledve egyre több fotós merül el a privát szféra tanulmányozásában. Inta Ruka egy lett falu hétköznapjait dokumentálja, Jitka Hanzlová hasonlóképpen szűkebb környezete, Észak-Csehország mindennapjainak krónikása, Sune Johnsson pedig egy észak-svéd falu közösségére koncentrál. A legintimebb munka Seiichi Furuya nevéhez fűződik, aki osztrák feleségéről készített portrékat egészen Christine Gössler tragikus haláláig. A 70 képből álló sorozat személyessége ellenére az identitáskeresés iskolapéldája. A melankólikusan kamerába tekintő Christine félelmetes magánya a századvég ijesztő elidegenedettségét tükrözi.