Ellentmondásos, nem feltétlenül túlzott bizakodásra okot adó előzmények után zajlott az idei, immáron 47. Art Basel. Néhányan már kongatni kezdték a vészharangot a vásárok felett, mondván, túl vannak a zenitjükön; néhány vásár az elmúlt hónapokban valóban visszavonulót fújt vagy legalábbis jégre tette további expanziós terveit. Másfelől az idei év eddigi eseményei, elsősorban a nagy nemzetközi aukciósházak szereplése, visszaesésről tanúskodnak a műtárgypiacon, így a szokottnál is több szempár szegeződött a trendbarométerként is fontos szerepet játszó svájci vásárra.
Essünk először is túl néhány számon – még ha tudjuk is, hogy ezek nem túl sokat mondanak. A 95 ezres látogatószám például azért nem, mert az igazán jelentős vásárok sikerét vagy kudarcát nem ezzel mérik; a nem kifejezetten szakmai napokon egyébként akkora tömeg hömpölygött a csarnokokban, hogy az már az élvezhetőség rovására ment. A résztvevő galériák száma – 286 – sem mond sokat, hiszen itt már rég nem cél, és fizikailag sem igen lehetséges a bővülés; nem a mennyiség számít, hanem kizárólag a minőség.
Az már érdekesebb adat, hogy 17 galéria tudott először bekerülni a kiválasztottak közé, ami a résztvevők között alig 6%-os aránynak felel meg, jelezve, hogy aki egyszer bejutott, az általában foggal-körömmel ragaszkodik megszerzett pozíciójához, így a betörés nagyon nehéz. De hogy a bent maradás sem egyszerű, azt mutatja a müncheni Bernd Klüser galériájának esete. Klüser négy évtizede a vásár résztvevője, ám idén csak azért utazhatott Baselbe, hogy átvegye a művészeti galériák egyesületei európai szövetségének díját; kiállítóként ugyanis a szelekciós bizottságtól most először nem kapott zöld utat. A résztvevő országok száma – 33 – nem bővült érdemben; a műpiaci globalizáció elsősorban a vásárlók által képviselt országok és nem a kiállító országok számának bővülésében mutatkozik meg. A 17 új résztvevővel sem került fel egyetlen új ország sem a listára: közülük mindössze egy brazil és egy dél-afrikai galéria nem a műkereskedelem valamelyik nagy központját képviseli, de ez a két ország sem új a kiállítók között.
A New York-i Metro Pictures standja Cindy Sherman fotójával. © Art Basel
Persze a vásár sikere, ha nem is az eddig említettekkel, de végsősoron mégiscsak számokkal mérhető, nevezetesen a vásár által generált forgalom adataival. Korábban ennek felméréséhez az érdeklődők a műtárgyak mellett megjelenő piros pöttyök formájában némi vizuális segítséget is kaptak – más kérdés, hogy azok a pszichológiai hatásgyakorlás eszközeiként is bevethetőek voltak és nem mindig állt mögöttük tényleges eladás – mára azonban az elkelt műtárgyakat jelölő apró pontok kimentek a divatból, így e tekintetben az egyetlen információforrást a galériák közlései jelentik. S bár némi kozmetikázás ezekben is lehet, abban minden nyilatkozó és piaci megfigyelő egyetértett, hogy az idei Art Basel rácáfolt a negatív prognózisokra és kifejezetten jó eredményeket produkált, elsősorban a kortársak között.
Szinte minden galéria elégedetten nyilatkozott az eladásokról, többen már a preview alatt minden magukkal hozott munkát eladtak. Bár nagyon sok konkrét szám is elhangzott, a vélhetően legmagasabb összegért elkelt alkotás ára nem került nyilvánosságra. Ez a festmény Gerhard Richter alkotása, eladója a New York-ban, Londonban és Párizsban is működő Marian Goodman Gallery, vevője pedig az a kínai Liu Yiqian, aki lassan felváltja a katari emír családját a műtárgyvásárlásra legtöbbet költő gyűjtők toplistájának élén. Ő az, aki tavaly novemberben 170,4 millió dollárért megvásárolta az aukciók történetének második legdrágább tételét, Modigliani egyik legszebb női aktját. Richter Strips (Csíkok) sorozatának egyik darabja persze távolról sem kerülhetett ennyibe, de azért minden bizonnyal dollárban is nyolcszámjegyű összeget kellett fizetni érte, tekintettel a sorozat népszerűségére és a mű rendkívüli méreteire. A dollárban is millió felett elkelt művek sora egyébként igen hosszú volt, ide tartoznak például a modernek között Morandi, Miró, Klein, Schwitters, Albers, a kortársak között John Chamberlain, Paul McCarthy, Bridget Riley, Mike Kelley, Brice Marden, Damien Hirst, Frank Stella és Yayoi Kusama munkái. Liu Yiqian mellett számos más közismert gyűjtő is személyesen tette tiszteletét a vásáron, de a menedzsment legalább ennyire örült annak is, hogy nagyon sok volt az új vásárló és nemcsak Ázsiából, ahonnan erre inkább lehetett számítani, hanem Afrikából is.
A Marian Goodman Gallery standja, előtérben Tony Cragg szobrával. © Art Basel
Ezek mellett az árak mellett persze nagyon sokan nem vásárlási szándékkal, pusztán csak érdeklődőként, a trendek közötti tájékozódás kedvéért jöttek el a vásárra és nekik sem kellett csalódniuk. Igaz, a teljes kínálat áttekintése szinte lehetetlen vállalkozás volt, hiszen a 220 galériát felvonultató fő szektor, a Galleries mellett mindenképpen érdemes volt legalább egy pillantást vetni a 18 fiatal, feltörekvő művész szóló show-inak helyet adó Statements-re és a 32, részben egyéni, részben csoportos kúrált projektet bemutató Feature-re is. A legerősebb talán mégis az Unlimited szektor volt az idén, ami olyan projekteknek adott helyet, amik méretüknél fogva felrobbantanák a galériás bemutatkozáshoz rendelkezésre álló teret. Gianni Jetzer, a washingtoni Hirshorn Múzeum és Szoborkert vezető kurátora 88 projektet válogatott be a szektorba – évtizedekkel korábban született munkákat és vadonatújakat, világsztárokat, mint Ai Weiwei, Tracey Emin, Isa Genzken, Anish Kapoor, William Kentridge, Joseph Kosuth, James Turrell vagy Frank Stella és feltörekvő fiatalokat. És bár a megaméretű műtárgyak leggyakoribb műfaja a multimédia installáció, meglepően sok, csak a hagyományos műfajok, mindenekelőtt a festmény és a grafika lehetőségeit kiaknázó projekt is szerepelt a válogatásban.
Chiharu Shiota Accumulation: Searching for Destination című installációja. A szerző felvétele
Úgy tűnt, igaza lett Marc Spieglernek, az Art Basel főnökének, aki úgy vélte, hogy a mostani turbulens időszak a világban a küszöbön álló – és azóta részben lezajlott – választásokkal és népszavazásokkal, a migrációs válsággal, a gazdasági bizonytalanságokkal a művészeket is állásfoglalásra készteti és erősebb, markánsabb munkák ígéretét hordozza magában. Tény, hogy szinte minden műfajban az átlagosnál lényegesen több, a hosszabb ideje napirenden lévő globális kihívásokra vagy a nemzetközi közvéleményt és a művészvilágot napjainkban különös súllyal foglalkoztató kérdésekre, így a menekültválságra reflektáló munkát lehetett látni a standokon. És nem is csak ott, hiszen a vásár most már évek óta kimegy a városba is: a Parcours-on a Münsterplatzon és környékén 19 helyspecifikus installáció kapott helyet, idén először a svájci Samuel Leunberger kurátori közreműködésével.
A recept itt is a „nagy nevek” és a feltörekvő fiatalok egészséges elegyének kialakítása volt; az előbbiek közül mások mellett Ilya és Emilia Kabakov, Bernar Venet, Alfredo Jaar és – most már őt is ide sorolhatjuk –, a tavalyi budapesti Off-Biennálén is szerepelt Eva Kot’átková munkái voltak láthatók, ráadásul az Art Basel borsos árú belépőjegyeinek megváltása nélkül is. Korlátok és kerítések több installációban is fontos szerepet játszottak itt, nyilvánvalóan utalva a menekültválságra és annak kezelési módjaira, de a legdirektebben a New York-ban élő chilei Alfredo Jaar reflektált erre a kérdésre a Münsterplatzon felállított blue boxában, ahol a látogató olyan adományt kapott, amit rögtön tovább is adott a Migrant Offshore Aid Station-nek (MOAS).
Ciprian Mureşan Palimpsest című installációja (részlet). A szerző felvétele.
A vásár különböző szekciói együttesen mintegy négyezer művész alkotásait vonultatták fel; nyilván nagyon különböző, hogy egy-egy látogatónál mi maradt fent az emlékezés rostáján. E sorok írójánál például többek között Cindy Sherman új, modellként továbbra is önmagát használó sorozata a New York-i Metro Pictures standján (darabját 300 ezer dollárért adták), a médiadesignerként indult Sarah Cwynar első filmje az ugyancsak New York-i Foxy Production standján vagy Pierre Klossowski Diane & Acteon című installációja, amit a londoni Cabinet kínált 250 ezer fontért. (Ha az utóbbi név ismerős, az nem a véletlen műve: a főként filozófiai mélységű írásairól ismert művész a Balthus néven világhírűvé vált Balthasar Klossowski testvére.)
Az emlékezetes alkotások többsége azonban az Unlimited szekcióhoz kötődik. Közéjük tartozik például a ghánai születésű, Nigériában élő El Anatsui 2010-es installációja, a Gli (Fal), ami a falak összetartást erősítő, óvó, biztonságot adó funkcióját éppúgy megjeleníti, mint az elválasztót, akadályt jelentőt, elidegenítőt. Az ezekben a hetekben Szentendrén is kiállító Chiharu Shiota Accumulation: Searching for Destination című installációja ezúttal bőröndökből épül; jelzi, hogy állandóan mozgásban vagyunk, miközben sosem tudhatjuk egészen pontosan, hova is tartunk. Ai Weiwei néha tényleg már a csapból is folyik – egy brit újságíró el is nevezte Ai-Weiwei-Too-Much-nak –, de azért Fehér Ház című, 80 négyzetméteren felépített, egy Qing dinasztia idejéből fennmaradt ház anyagát felhasználó installációja hatásosan jeleníti meg a múlthoz való viszonyunk és az értékek időtállóságának dilemmáit. Nem tartozott a szekció sztárolt tételei közé, mégis igen fontos munka Ciprian Mureşan 15 nagyméretű lapból álló, egész falat betöltő grafikai sorozata, a Palimpsest, egyfajta grafikai „tour de force”, melynek motívumait az Artforum folyóiratban megjelent kiállítás-hirdetések adják, összességükben megjelenítve a kortárs képzőművészet még megírásra váró történetét.
Annál inkább az érdeklődés középpontjában volt a középnemzedékhez tartozó belga Hans Op de Beeck The Collector’s House című hatalmas installációja, egy „házi múzeum”, melyben a terem falaitól kezdve a műtárgyakig minden egységesen szürke és olyan benyomást kelt, mint Pompeii, ahol a vulkán kitörése örökre kimerevített egy pillanatot. Mike Kelly 50 részes, Reconstructed history című sorozata régebbi történelemkönyvek illusztrációit rajzolja át sokszor humoros, időnként obszcén módon, ami az oktatási rendszer által közvetített üzenetek megkérdőjelezéseként vagy a történelmünkhöz való viszonyunk ellentmondásosságának megjelenítéseként is értelmezhető. A fiatal hong kongi Samson Young Canon című installációja performansz is egyben; a művész egy kiállítási stand-méretű kocka tetején, rendőr-uniformisba öltözve kezel egy hangágyút. A technika „semleges”, a döntést, hogy azt jó vagy rossz cél érdekében vetik-e be, az ember hozza meg.
Ai Weiwei White House című installációja. A szerző felvétele
Végül, de nem utolsósorban essék néhány szó a magyar szereplésről, ami ebben az évben is szerény volt. Hazai galéria ezúttal sem volt a kiállítók között. Magyar, illetve magyar származású művészek alkotásait tucatnyi standon fel lehetett fedezni, azonban közülük mindössze Maurer Dóra az, akinek pályafutása javarészt Magyarországhoz kötődik. Tőle az a londoni White Cube állított ki egy régebbi művet, ahol, mint ahogy arról beszámoltunk, jelenleg zajlik szóló show-ja. A legtöbb standon – és ebben semmi meglepő nincs – Moholy-Nagy László és Victor Vasarely munkáival lehetett találkozni, előbbitől Miklós von Bartha bázeli galériája egy gouache-t, három New York-i és egy berlini galéria pedig fotókat állított ki, míg Vasarely – ugyancsak von Bartha mellett – a párizsi Denise René, valamit egy-egy New York-i és montevideói galéria standján szerepelt. A Moholy-Nagyot bemutató galériák közül három Brassaitól is kínált fotókat, míg egy másik New York-i galéria André Kertész nagyításait hozta el a vásárra. Denise René galériája Vasarely mellett Kassákot is kiállított, míg a berlini Nothelfer 3 munkát, két festményt és egy plasztikát is hozott Lakner Lászlótól. Hantai Simon festményei két New York-i standon voltak láthatóak, a sokszorosított munkákra szakosodott baseli Fanal pedig Vera Molnár grafikákat és egy Schöffer-objektet kínált megvételre.
Kassák Lajos Amorf című festménye, (1962, olaj vászon, 89 x 99 cm) a párizsi Galerie Denise René standján. A szerző felvétele
A kísérő rendezvények Szalon címet viselő programsorozatában a jelenleg Basel/Riehenben kiállító El-Hassan Róza szerepelt; „Az együttérzés építészete” című beszélgetésen Bencsik Barnabás és Anders Kreuger, az antwerpeni MuHKA kurátora faggatta őt friss munkáiról és azok hátteréről.