A modernizmus közismert tanulságai ellenére hajlamosak vagyunk a technikai, mesterségbeli tudást összetéveszteni a művészi tehetséggel. Még mindig nem az ideát keressük a műalkotásokban, hanem a csomagolást csodáljuk. Ezért üdítő olyan kiállításokat látni, mint a SculpureCenter In Practice Projects című, kilenc installációt tartalmazó bemutatója. A kiállítás sztárja az olaszországi születésű, Berlinben élő Monica Bonvicini, aki jól ismert művész Európában, de Amerikában eddig nem sikerült hasonló ismertséget elérnie. A 40-es éveiben járó művésznő mindig kritikusan szemlélte a fogyasztásra és hatalomra irányuló kulturális törekvéseket, amelyeket számára leginkább az építészet epitomizált. Vagyonokat költünk épületekre, aztán további, csillagászati összegeket azok megtöltésére. A fejlettebb országokban a legdivatosabb töltelék ma a művészet. De kinek a kárára keletkeztek és költődnek el ezek a vagyonok? Mi a művészet szerepe a termelés és fogyasztás folyamatában? Keveseket – különösen a művészeti iparban nagyon keveseket – érdekelnek ma már az ehhez hasonló, ódivatú Marxista kérdések. Monica Bonvincini tudja ezt, mégis örömet talál abban, hogy újra és újra felteszi őket. Művészetének legerősebb vonásai az obstruktivitás és az idegesítőség. Egy, a P.S. 1 galériában, néhány éve megrendezett kiállításon, ipari ventillátorok segítségével előállított, orkán erejű széllel töltötte meg a termet. A látogatók csak meggörnyedve, egymásba és a falakba kapaszkodva tudtak átkelni a helyiségen. A szél tönkretette a frizurákat. Most egy körülbelül 13 méter hosszúságú, villogó villanyégőkkel borított hirdetőtáblát állított ki. A villódzó égők a „Built for Crime” (A bűnözésnek épült) felíratot írják ki. Az égők fénye olyan erős, hogy csak rövid ideig tudjuk a műalkotást nézni, de a szöveg ráég a retinánkra. A villogó fények alkalmazása nem új megoldás. Sokan, köztük Barbara Kruger az 1970-es években, kombináltak szavakat, fogyasztásellenes politikai üzeneteket, hirdetési módszereket villogó fények segítségével. Míg Kruger művészete ideológikusan irányult és polémikus volt, Bonvincini alkotásai csak rejtetten hasonlók, és éppen ez a rejtettség teszi őket különlegessé. Villogó hirdetőtáblájának jelentése nem kézenfekvő: talán az építészetről, talán a kapitalizmusról, talán saját építésének drága, munkaigényes voltáról beszél. Sok hasonlóan rejtett üzenetű műalkotást láthatunk ezen a kiállításon. Gardar Eide Einarsson, a fiatal, norvégiai születésű művész leginkább underground társadalmi csoportok – gördeszkázók, rock zenészek, graffiti művészek – által használt szimbólumokat, szavakat tartalmazó festményei révén vált ismertté. Egy-egy graffiti frázis spontánnak tűnik ugyan művein, noha egyik sem eredeti. A művész mások expresszív improvizációit reprodukálja aprólékos gondossággal. Ezen a kiállításon saját termet kapott. A falakat stencilezett ipari fém kerítést utánzó motívumokkal borította, a tér közepére rozsdamentes acélból heggesztett padot helyezett. Az egyik falon bedeszkázott bejáratú mecset fényképe függ. Tartalmat érzünk az installációban, de nem tudjuk megnevezni. Bezártság, rombolás, vallás? Minél alaposabban vizsgálódunk, annál inkább valamiféle mulatságos ürességet, nem művészet jelenlétét, hanem designt érzünk. A falakat borító vaskerítés-stencilek tapétává olvadnak össze, az acélpadból modernista bútor lesz, a bedeszkázott ajtajú mecset pedig pikáns színfolttá válik. A fegyverek csőre vannak töltve, de elmarad a tűzparancs: a művész nem nyilatkozik, nem mond véleményt, nem mutat irányt. Meghívót kaptunk, hogy összezavarodjunk. A többi hét meghívott művész munkáit az eredetileg erőműnek épült, később villamosremízként használt épület pincéjében kialakított keskeny alagutakban láthatjuk. Alex Arcadia kisméretű szobrai és nyomatai a pincébe vezető lépcső alján csoportosulnak. Elegánsak, logo-szerűek, a művész által BrightShinyFuture-nek (FényesenRagyogóJövő) nevezett, a globális nagyvállalatiságon gúnyolódó termék-családba tartoznak ezek a művek. Bonvincini és Einarsson gondolatvilágához állnak közel ezek a munkák, de túl csinosak ahhoz, hogy hitelesek legyenek. Amy O’Neil szobrai más szempontból problematikusak. Egy gyermekkorában, Pennsylvaniában látott, romos állatkert ketreceit igyekszik rekonstruálni, de szobrai a pincekörnyezetben valamiféle raktár benyomását keltik. Térre és fényre lenne szükségük, hogy életre keljenek. Karen Yasinsky La Nuit (Az éjszaka) című, Jean Vigo klasszikus szürrealista filmjén – L’Atalante – alapuló video installációja viszont él ebben a sötét, penész szagú, nyomasztó környezetben. A művész sajátkészítésű bábúk segítségével egy romantikus mesét varázsol a tudatalattiból kinövő képregénnyé. A szexuális vágy kifejeződései gutaütésként jelennek meg művében. A video-darab rövid, mulatságos és kísérteties. Két másik művész is jól használja a pince kísérteties, sírboltszerű jellegét. Karin Schneider installációja Tutankhamen sírját idézi. Lucy Raven, a The Relay Project nevű audio-magazin társszerkesztője többrétegű dokumentarista installációjával mutatja be az amerika délnyugati részén folytatott rézbányászatot. Hipnotikusan epizodikus installációja egybeszövi ugyan a technológiára, ásványkincsekre és környezeti károsodásra vonatkozó referenciákat, de üzenete nem politikai, hanem inkább költői szimbólum: ipari tájképeken meditál kritikusan. Ugyancsak tájképekkel operál Garrett Ricciardi és Ross Cisneros video-installációja. Havas New England-i erdők képei keverednek alpesi csúcsok között kanyargó hullámvasutak számítógépes animációival. A mű hátborzongató módon kombinálja a környezetvédelmet, kommunalizmust, az amerikai tudatalattit és Werner Herzog filmjeit. Noha a látogatónak esélye sincs, hogy megértse, amit lát, az élmény napokig vissza-visszatér tudatában. A stockholmi születésű, Amerikában élő Fia Backstrom Art Politiquement Engagé (Politikailag elkötelezett művészet) című installációja zárja a sort. Szórólapokat, plakátokat, jegyzőkönyveket láthatunk, olyan események melléktermékeit, amelyeket vagy maga a művész kezdeményezett, vagy részt vett bennük. Konferenciák, performanszok, felolvasások és partik emlékei alkotnak új, esemény alapú művészetet, amelynek üzenetét lehetetlen szavakba foglalni. Politikamentes, apolitikus, poszt-politikus, kripto-politikus művészet ez? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A művész minden ideológiát bizonytalannak tart és arra kér bennünket, hogy minden hatalmat – beleértve a művészet-ipar hatalmát is – gyanakvással kezeljünk.