A magyar származású, de a tengerentúlon nevelkedett Agnes Denes már 1968-ban eljegyezte magát az ökológiával és az akkor még gyerekcipőben járó, korai konceptuális művészettel.
Egy New York melletti mezőt megtisztított a szeméttől és rizzsel vetett be, a közeli erdő fáit összeláncolta, hogy azok egymás felé hajolva nőjenek tovább, majd a föld mélyére ásta el időkapszulába rejtett haikuit. A szigorú művészi intenciót követő tájszobrászat és a beláthatatlan hosszúságú idővel való operálás Agnes Denes örök vezérfonala maradt. A körülményes akciót egy évtizeddel később megismételte, még összetettebb módon. Egy szemétdombot bevetett rizzsel (ami a mérgezett talaj miatt mutálódni kezdett!), a láncokat egy megszentségtelenített indián erdőcske ágaira akasztotta fel, az időkapszulába pedig a Niagara zuhogásáról forgatott több napnyi filmfelvétel tekercseit helyezte, egy Homo Futurusnak címzett levél társaságában. Az elmúlt évtizedek során Agnes Denesnek sikerült kiteljesítenie környezetalakító tevékenységét. Egy elhagyott finn sóderbánya dombját – tizenegyezer önkéntes segítségével – fenyőfákkal ültette be, bonyolult matematikai mintázatok alapján. Manhattan szívében, a World Trade Center árnyékában, egy átmenetileg parlagon heverő építési telket bevetett búzával, hogy a nyüzsgő metropolisz egy fél évig az aranyló gabonamezőt csodálja, majd hagyja eltűnni az újabb üzletközpont betonalapjai között. Máskor időkapszulákat fúrt be az antarktiszi jégtakaró alá, kiásatott a földből egy hatalmas tölgyfát a teljes gyökérrendszerével, ősi szimbólumokat vésett egy kráter sziklafalára és márványtáblákat helyezett el egy olasz templom oldalán, az összes fontos, ma ismert matematikai képlettel. Hollandiában jelenleg is részt vesz a több száz éves gátrendszer újraélesztésében, vadasparkok, üvegtornyok és bicikliutak terveivel. A fél világot bejáró kortárs művésznő kiállítása most a Ludwigba látogatott el. Sajnos a tárlat főként a nagy projektek száraz dokumentációjából áll, printelt tablókból, magyarázó ábrákból, feliratokból és fénykép prezentációból. Egy illusztrációként behelyezett, enyhén olajszagú munkagép és néhány érzékeny grafika hivatott testközelbe hozni a művésznő nagyon is valóságos munkásságát. Agnes Denest ugyanis nem lehet a Leonardo-féle, kéretlenül is ötletelő fantaszták közé sorolni. A kiállítótérben kifüggesztett manifesztumának utolsó sora szerint ugyan az örök kutatás a vezércsillaga, de küldetései – szembe a reneszánsz zseni bronzlovával vagy repülő masinájával – sokszor célba érnek. Elkészült fémkapszulái a föld különböző szegleteiben várják a jövő történészeit, bolygónk felszínén pedig hatalmas, fiatal erdőségek viselik a művésznőtől kapott spirálmintát. És akkor az amerikai Szabadság-szobor előtt ringatózó búzakalászokat megörökítő fényképekről még nem is beszéltünk! Agnes Denes zavarba ejtően ügyes – nemcsak a patyolattiszta szándékot és a tudományhatárokkal nem törődő, zabolázatlan kreativitást tisztelhetjük benne. Nem posztmarxista ideákkal megvert politikai zöldaktivista, hanem érző és felelősen gondolkodó alkotóművész. Aki látványos akciókkal döbbenti rá a körülötte élő világot a várható ökológiai és társadalmi katasztrófákra, de közben töpreng, elemez, számol és megoldási javaslatokkal áll elő. Ráadásul költői vénával: melyik zöld szervezet dolgozik ilyen mélységes metaforákkal, ilyen elgondolkodtató kulturális eszköztárral? És melyik akarna ilyen kényszeresen (bár végső soron megérdemelten) nyomot hagyni a Föld nevű bolygó évmilliárdos történetében? Agnes Denes mitikus időben tevékenykedik, végtelen távolságra a frivol posztmodern művészeti színtértől, de – bármilyen furcsa – egy centire se távolodva el a hétköznapok éltető realitásától.
Ludwig Múzeum
2008. szeptember 26.–2008. december 7.