Nagy Krisztáért eljött a herceg a flitteres lovon. A több műfajban alkotó művésznő a Godot Galéria spórolós belmagasságú terében életének fél évvel ezelőtt elkezdődött új fejezetét tárja a közönség elé. Folytatása következik. (?)
Amit a kiállításon látni – egy kissé alternatív esküvői öltözékű pár különböző helyszíneken megfotózva – az egy művészi projekt vagy ez az életed? A megmunkálás után képekké alakított fotókon látható boldog pár nőtagja te vagy. Tényleg férjhez mentél?
Ez a kiállítás egy feminista kiáltás – nem kiáltvány! –; de nincs beágyazva a feminizmus jelenlegi akármijébe. Mert ki kellett kiáltanom, hogy azzal együtt, amilyenné a feminizmus tett engem – meg egyébként téged is, meg amilyen általában a mai nő –, vagyis hogy én például festőművész lehettem, hogy dolgozhatok, szóval hogy ezzel együtt mégis feleség akarok lenni. A pályám legeslegelejétől fogva nagyon személyes művészetet csinálok. Ami a művészetem az az életem, és ami az életem az a művészetem. Ez a kiállítás most annyiban más, mint a korábbiak, hogy nagyon optimista és színes. Rám nem jellemző a boldogság úgy általában. Szerintem az élet az egy nagyon szar ügy, vagyis a nagy része nehezen elviselhető, boldogságból pedig csak csöppek vannak. Egyébként ha ezzel a gondolattal megbarátkozol, akkor magadhoz tudod egy kicsit ölelni a saját nehézségeidet. Azért is szerették/szeretik sokan az én munkáimat – a képeket, a dalszövegeket, meg az éneklésemet is akár – mert rálátnak bennük a saját problémáikra.
Szóval ez a kilenc kép, amik most a Godot Galériában láthatók, a „csöppnyi boldogság” időszakában született?
Igen, ezeket képeket nézve az lehet az ember érzése, hogy Úristen, mi ez az idill? Igen, volt egy pillanatnyi boldogság, egy eufória, de attól az életem még nem lett boldogabb. Az csak egy fotó.
A fotókon megörökített boldog pillanatokra flittereket aggattál. Ezek az idézőjelek szerepét töltik be a képeken?
Én már tíz éve varrok flitterrel. Nagyon kemény és fájdalmas időszakban készült képeimen kezdtem el használni. Volt, hogy halálközeli beteg állapotban voltam, például a Corpus Kriszti című festményem készültekor, ahol én vagyok a keresztről levett Krisztus és én vagyok az őt levevő Mária is. Ott a „Corpus” és az „X-T” szavakat hímeztem a vászonra flitterrel. Műanyag, üveg, cérna, vászon. A flitterségben fontos, hogy varrni kell. És amíg egy kemény festővászonra felkerülnek a flitterek, azt rendesen meg kell csinálni, az egy nehéz női munka. Eredetileg azok a flitteres pólók adták az ötletet, amik a mai napig divatosak. Ma már mások is csinálnak hasonló műveket, de ők többnyire ragasztják a gyöngyöket. Én azért döntöttem a varrás mellett, hogy időt álló legyen, hogy a műveim akár száz évet is kibírjanak, ne menjenek szét.
Mikor döntötted el, hogy ezt a mostani sorozatot létrehozod? Esküvő előtt? Közben? Utána?
Azon a ponton, amikor egyedül maradtam a képeimmel.
Amikor otthon nézegetted a fotókat az esküvő után?
Nem. Próbáld átvitt értelemben érteni, amit mondtam: amikor egyedül maradtam a fényképeimmel. A férjem nélkül. Ezzel a kiállítással, a kiáltással az a célom, hogy elmondjam, nem kemény, tökös férfi, hanem feleség akarok lenni. Érted mit mondok? December 18-án mentem férjhez (ez rajta is van a képeken), és most júniusban volt a féléves házassági évforduló. Ebben a pillanatban viszont… hát, hogy is mondjam, mi az, ami van…
Krízis?
Az. Ez még nem volt sehol kommunikálva, se a sajtóban, se a kiállításban, és egyébként emiatt valószínűleg folytatni is fogom ezt az anyagot.
Akkor ezek a munkák is éppúgy boldogtalanságban/boldogtalanságból születtek, mint a legtöbb korábbi műved?
Igen. Mióta csak lediplomáztam és elhittem, hogy tényleg művész vagyok, elhatároztam, hogy nincs olyan, hogy egy művész éhezik, és nincs olyan, hogy egy művész szorongásból dolgozik. Hanem igenis van olyan, hogy például boldogságból. Bár a korai pályakezdő időszakban volt, hogy az életemnek egy része rendben volt: boldog párkapcsolatban éltem tíz évig.
Akkor mondhatni, hogy kipróbáltál már minden variációt: párkapcsolatban alkottál (és lettél ismert és sikeres), szólóban éltél és azt az állapotot „kommunikáltad” mindenféle projekttel kifelé – és akkor most a házasság is megvolt?
Nem tudom megmondani, hogy ennek az utóbbinak mi a vége, hogy hova megy ki a dolog, mert éppen zajlik. Ami a Godot-ban látható printeket illeti, azokon látszik, hogy euforikus pillanatokban készültek. Vagyis ez a kiállítás nem arról szól, hogy mi van a fájdalommal, csak hát az időközben bejött. A 2007-es önálló kiállításomon a Wax kultúrgyárban (kritikánk itt olvasható) berendeztük az egyik termet Csipkerózsika, azaz Csipkekriszti szobájának, oszlopokra font rózsákkal és egy nagy ággyal. Kidolgozottabb formájában az lett volna a projekt, hogy Csipkekriszti fekszik a baldachinos ágyon, letelik a száz év, és nem ébreszti fel senki. Felébred magától, látja maga körül a lovagok csontvázait, rájön, hogy egyedül van, és akkor meghal. Az egyik most kiállított képen van három mondat: 2010, a férjemmel való esküvőn – 2008 a galeristámmal való esküvőm – és volt egy eljegyzésünk Geszti Péterrel. Igen, itt vagyok én, egy tipikusan sikeres mai nőművész, és ehhez képest azt mondom, hogy nem annak a nőmodellnek van létjogosultsága, amiben én erős vagyok, független és megállok a saját lábamon is. Nem, nem állok meg a saját lábamon, feleség akarok lenni.
Ha komolyan gondolod, mért teszed időjelbe? Mért nem bízol abban, hogy működhet a házasságod?
A munkáimban mindig sok irónia volt. Ironikus is vagyok, cinikus is kicsit, biztos úgy fogok meghalni, hogy épp tréfálkozom. A most kiállított képek között van egy, az a hosszúkás a középen tükröztetett levendulamezőkkel, amire flitterrel azt a szöveget hímeztem két sorba, hogy: „Képzelet fotoshoppal mégsem / lehetetlen bízni”. És ebben oda teszed a vesszőket és pontokat, ahova akarod.
Szóval nyitva hagytad a kaput a boldogtalanságnak.
Erről a sorozatról nem ordít az, hogy fájdalomban születtek. De nem is arról szól, hogy én most boldog vagyok attól, hogy elvettek feleségül. Igen, a jelenlegi állapotom az, hogy az emancipált, felszabadított nő feleség akar lenni. De nem biztos, hogy ez lesz a megoldás. Nemrég volt egy álmom, és Feldmár András, akivel megosztottam, azt mondta, hogy az álmomban látottak azt jelzik, hogy a férfi energiáim összebékültek a nőivel, és ez egy nagyon jó, teremtő időszak. Lehet, hogy most már úgy is dolgoznék, ha nem vennék meg. Mert egészen eddig a művek eladása és a pénz mindig központi szerepet játszott nálam. Lehet, hogy bezárkózom majd egy műterembe – ha lesz egyszer végre műtermem – és minden nap festeni fogok, elfogadom, hogy festő vagyok, bármilyen szopással is jár. Igen, lehet, hogy most ez jön.