Török András könyvének legnagyobb erénye, hogy most, amikor sokaknak kényszer, másoknak sikk elhagyni az országot, az 500 oldal végére kiderül, hogy mégiscsak Budapest a világ közepe.
A Budapest könyv egy kiterjesztett urbanista blog és egy kultúrtörténeti értekezés keveréke: a lelkesedő Simplicissimus és a kötekedő Complicatus végigrohan a fél városon, térben és időben. Csak azért a felén, mert a másik felét (leginkább a budait) az objektívnek látszani próbáló szubjektív kritikai útikönyv kicsit hanyagolja, és az egész balhét Török András nyilván Simplicissimus nyakába varrja, aki számos alkalommal figyelmezteti az olvasót, hogy egész életét Lipótváros két részében, a régiben és az újban élte le, és már az abszolút belbudai Hadik kávéház felkeresését is valóságos zarándokútként fogta fel. (Ezt muszáj volt rögzítenie egy kicsit sértődött budainak, aki egyébként mohón és élvezettel forgatta a kötetet az első lapjától az utolsóig, és aki reméli, hogy a következő kiadás előtt a Pozsonyi úti barátok mellett egy Ménesi úti is csatlakozik a szerzőhöz.)Török Andrásról közismert, hogy szeret rendszerezni, csoportosítani, pontokba szedni és értékelési metódusokat kitalálni, annak ellenére, hogy filosz, ezzel nagyban megkönnyíti olvasójának dolgát, főleg egy ilyen sokrétű és szerteágazó témában, mint kötete tárgya. A Budapest könyvnek gyakorlatilag minden fejezete ugyanazt tárgyalja („a várost”) különböző szempontok szerint, így gyakran ugyanazok a témák, helyek, emlékek merülnek föl, boltok, éttermek, utcák kapnak méltatást, eltérő megközelítésből. Van, amikor egy séta során érintjük, van, hogy a szerző kedvenc helyei egyikeként, máskor a jelenkori város sikersztorijai között kerül elő, megint máshol a „kihagyhatatlanok” közé iktatja Simplicissimus. Ha már a kezdet kezdetén elfogadjuk, hogy ez egy szubjektív útikönyv, akkor kevésbé zavaró, hogy a szerző élettere révén gyakorlatilag az olvasó is erősen meghatározottá válik, földrajzi és szociológiai tekintetben: legyen budapesti, és lehetőleg valamelyik megfelelő szubkultúrához tartozzon („társaságbeli”), mert a sétáló (azaz a klasszikus útkönyvszerű) fejezeteken kívül a többi nem számol azokkal, akik számára a „rom” és a „kocsma” ugyan nyilvánvaló, de a „romkocsma” már nem. Tessék megkérdezni bárkit egy lőrinci lakótelepen vagy a nagytétényi őslakosok közül! A könyv végére nemcsak azt tudjuk meg, melyik kórházban látta meg a napvilágot Simplicissimus, mely iskolákban koptatta a padokat, hol barátkozott és udvarolt, hanem azt is, hogy mostanság hova jár apaként, bevásárolni, reggelizni, ebédelni és vacsorázni, és hol hajtja álomra fejét. Az útikönyv olykor pillanatokra, máskor hosszabb oldalakra is önéletrajzzá, Budapest egy regényhős éveinek helyszínévé válik, és ahol a Parlament, a Hild-paloták utcája, a túlépített Duna-parti szállodasor ennek a történetnek kizárólag a díszlete. A kedvenc salátabár és a gyakran felkeresett antikvárium éppen olyan műemlékké lesz, mint a Sándor-palota, és még a klasszikus útikönyvszerű részekben is felüti a fejét a nosztalgia: a Korzó környékének leírásában helyet kapott a Váci utcai Adidas bolt előtti sorban állás mint a belváros egyik, mára emlékké távolodott látványossága. Török András nem bánik szűkmarkúan a rajongó vagy lesajnáló jelzőkkel, noha diplomatikusan e téren is szereti elvitetni a balhét Simplicissimusszal és Complicatusszal.A kötetnek legalább a fele életvezetési tanácsokkal szolgál, nevezze „gyorstalpaló tanfolyamnak”, „eligazodásnak” vagy bármi másnak. Ezek a bennfenteseknek élvezetes olvasmányok, „bennfentes-jelölteknek” (egy fejezetcímből) pedig a kitűzött cél: így fogják ismerni a várost, ha itt születnek és leélnek benne ötven évet, vele foglalkoznak olykor hobbiból, máskor hivatásszerűen, szerkesztenek egy újságot, és pár évente írnak róla egy könyvet. Pont úgy, mint a szerző, aki egy kicsit megkönnyíti a dolgot (már ami a múlt feltárását illeti) a Könyvek! Könyvek! és a Hozzávalók címet viselő zárófejezetekkel. Török András fantáziájának végtelenségét leginkább azok a leírások bizonyítják, ahol egy-egy potenciális lakost vagy turistát ír le néhány meghatározó jelzővel, és gyakran az lehet az érzése az olvasónak, hogy nem típusokról van szó, hanem bizonyos emberekről a szerző köreiben. Ezek a rendkívül szórakoztató leírások így, ilyen mennyiségben erősen emlékeztetnek Boncz Géza kabarészövegeire: „korkedvezménnyel nyugdíjba vonult tanító-könyvtáros házaspár” (T. A.), „ruhatárosnéni, kinek férje tengerész…” (B. G.). Ezeket a célszemélyként kiszemelt figurákat juttatja el a szerző a nekik megfelelőnek tartott szállodába, étterembe, fürdőbe, és ezzel kívánja igen érzékletesen jelezni, hogy kinek hol a helye a városban.Ez nem Török András játéka vagy ítélete, ez maga a valóság.
Török András: Budapest könyv avagy Simplicissimus szerint a világ (harmadik, gyökeresen átdolgozott kiadás), Park Könyvkiadó, 2012