Kilencvenedik születésnapja előtt január 9-én elhunyt Gyarmathy Tihamér, az Európai Iskola egyik utolsó képviselője. 1998 óta igazán jelentős kiállításon nem vett részt, a Fővárosi Képtár most tervezett egy kiállítást tiszteletére. Gyászolja az egész művészeti élet.
Idézünk Mészöly Miklós kiállításmegnyitó beszédéből, mely 1995-ben hangzott el Gyarmathy Tihamér Kiscelli Múzeum beli kiállításán:Kedves Barátaim,
mindenekelőtt megköszönni szeretném, hogy Gyarmathy Tihamért én köszönthetem nyilvánosan az aratás és betakarításnak ezen a bensőséges, intim hazai ünnepén. Az életpálya olyan múltja után, mely nem szűkölködött keserű históriában, barbár kirekesztésekben és szellemi megaláztatásokban. Az otthon, a szülőföld ezúttal is mindent megtett, hogy pontosan teljesítse kevéssé dicséretes, de mélyen gyökerező hagyományát. Ironikus gyanúm, hogy sajátos szorgalommal így testálja értékeit mégiscsak Európára, a világra, – amivel maga nem tudott mit kezdeni. S persze elveszítvén a jogát ahhoz, hogy disszonáns mellékzönge nélkül ünnepelhesse utólag, ami az övé, – és mindvégig hű maradt hozzá. Művészetünk, tudományunk örökös vízjele ez. A Bartókok, Szilárd Leók osztályrésze ez. Egy teljes életet kell megélniük, hogy a hazai rezervátumban is némi lámpa gyulladjon a mű, a teljesítmény körül. 1985-ig kellett várnia Gyarmathy Tihamérnak, hogy – ilyen körülmények között – a konok autonómia és a következetesség adománya nélkül az életút kihívásait legyűrni csak igen magas szintű elhivatottsággal lehet; és az eredetiség mélyen átélt bizonyosságával. És ez Gyarmathynál szoros összefüggésben tudott kiteljesedni a kor képzőművészeti és természettudományos új evidenciával, – egy pillanatra sem eltávolodva a közvetlen archaikus ösztönzésektől. Ez a komplex kettősség óvta meg attól, hogy a technikák és trükkök gyorsan mulandó, bármely irányzatosságának rabja legyen. Szuverén módon felhasználta őket, s kezdettől fogva a természetes maradt; úgy azonban, hogy kezdettől fogva a természetesség mélyebb, archaikusabb dimenziói érdekelték, – ami a köznapi érzékenységtől mégsem várható el. Valójában ez a kulcsa, hogy sok szakmabeli értékelője folyamatosan valamely izmus skatulyájába kívánta elhelyezni művét.
S ez annyiban érthető is, hogy a hivatásos értékelők valami rendet akarnak bizonyítani és teremteni a művek “piacán”. Bocsánatos igyekvés. Kétségkívül minden mű számára elképzelhető egy “legjellemzőbb” skatulya –, csupán kérdés, hogy ami kitüremkedik belőle, lényeg szerint nem éppen a legjellemzőbb-e. S akkor már jobb, ha nem skatulyában gondolkodunk mindenáron, hanem… – nos, egy nem hozzáértőnek erre válaszolni hasonlóképpen fogas kérdés. Az segít ilyenkor – és segítheti Önöket is –, ha a magukból felszínre segített archaikus természetességgel egyedül és szemközt maradunk a képpel; s teoretikus reminiszcenciák, latolgatások nélkül merülünk bele abba a ritmusba, dinamizmusba, amit az sugároz. Gyarmathy esetében pedig ez a mi korunk, és már a holnapot is előlegező természettudományos elvek és mechanizmusok kivételes művészi-esztétikai látomásai. Nincs meg bennük az irányzatokra jellemző kategorikus elfogultság, az iskolás monotónia – sokkal inkább egy erősen személyes emocionalitás, jóllehet folyton változó, mégis vállaltan homogén egysége –, hogy íme, ilyen a mi látható univerzumunk, ha a nem látható lüktetését, moccanásait, erővonalait tesszük láthatóvá, átélhetővé. Talán így már elfogadhatóbb, hogy e piktúra kapcsán éppen a modern atomkutatás, és a zenei építkezés archaikus-tonális alaprétegéből fölívelő hangzás-univerzum két óriásának nevét említettem. Csupán arra emlékeztetve, hogy ebben a piktúrában milyen eredetien és erőteljesen a holnap látvány-panorámája és érzékelése jelenik meg; az atomi struktúrák drámái és idillje, a dallam és ritmus mögöttes világának archaikus fugái, etűdjei – és táblaképei. Sallangtalan természetességgel és meztelenséggel. – Tartsa meg Isten Gyarmathy Tihamér barátunkat derűben és jó egészségben még sokáig! [kiállítás: 1995. márc. 8.]