A kultúrateremtő nagyvárosok lelke a művész-negyedekben lakott.
Párizsnak, Londonnak, Berlinnek, New Yorknak egészen a legutóbbi időkig voltak
olyan, a városközponthoz közeli, lerobbant, a tehetős polgárokat nem vonzó
részei, ahol az olcsó lakásokat kereső, pénztelen, de ideákban gazdag művészek
letelepedhettek, kis pénzből galériákat, olcsó kocsmákat, éttermeket, klubokat
nyithattak, ahol találkozhattak és egymást inspiráló, kreatív közösségekké
alakulhattak.
Ezeknek a bohém-negyedeknek
ma már csak skanzenesült nyomait találhatjuk, amelyekben már nem lakik
kultúrateremtő lélek, a valaha élettel teli utcákat, tereket a fojtogató,
butító, fantáziátlan polgári unalom uralja.
New Yorkban
több bohém-negyed élte végnapjait, amikor az 1980-as évek közepén a városba
költöztem. Közülük legkeményebben a Lower East Side harcolt az életéért a
városrehabilitációnak nevezett, keveseknek jól jövedelmező lélektelenítés
ellen. 1988-ban napokig tartó, a beköltöző, a helyi életstílusokat azonnal
cenzúrázni akaró ifjú bankárok és brókerek elleni utcai tüntetéseknek kegyetlen
rendőrrohamok vetettek véget. A rendőrök nemcsak a tüntetőket verték, hanem a
békés járókelőket is, ha külsejük alapján bennszülötteknek vélték őket, sőt, a
bárokba és éttermekbe is bementek, és véresre verték a pincéreket és a
vendégeket. Bár sok hírességet is bántalmaztak, gyakran a tévékamerák előtt,
egyetlen rendőrt sem vontak felelősségre. Clayton Pattersonnak két fogát verték
ki rendőrbottal, mert fényképezte a hatósági brutalitást, tucatnyi alkalommal
tartóztatták le ugyanezért.
A kanadai
származású művész élettársával, Elsa Rensaa-val 1979-ben költözött a Lower East
Side-ra, s rögtön dokumentálni kezdte a környéket. Az azóta eltelt évtizedek
alatt hatalmas archívuma keletkezett. Becslése szerint több százezer fényképet,
körülbelül 2500 órányi video-felvételt, és mintegy 300 órányi audio-interjút
készített. Nemcsak dokumentált, hanem gyűjtött is. Olyan tárgyi emlékeket
szedett össze az utcákon, tereken, lépcsőházakban, amelyek jellemzőek voltak a
szomszédságra: üres heroinos tasakok százait, öntapadós graffiti matricákat,
eldobott rajzokat, festményeket, szobrokat, könyveket, képeslapokat,
plakátokat. „A legtöbbjük ritkaság, mert underground, vagy illegális”, mondja.
„Ez gyakorlati történelemírás, a közvetlen környezetem történelme. A Lower East
Side történelme sűrű, multikulturális, változatos, sokszintű. Éltek itt frissen
bevándorolt, koldusszegény zsidó családok, oroszok, olaszok, ázsiaiak,
puertoricóiak, dominikaiak, jamaicaiak, kelet-európaiak, avantgarde művészek,
filmkészítők, tetoválók, melegek, feministák, drogosok, bűnözők, zenészek, prostituáltak,
diákok. Miután az itt élők összes köreit dokumentáltam, megértettem, hogy
miképpen kapcsolódnak egymáshoz. A Lower East Side a kreativitás melegágya
volt. Művészek és értelmiségiek az alacsony lakbérek miatt költöztek ide.
Amikor Lou Reed az 1960-as években itt vett ki lakást, havi 38 dollárt fizetett
érte. Ma ugyanazért a lakásért havi 3000 dollárt kérnek. Nem hinném, hogy ma is
élnének Lou Reedhez hasonló géniuszok a környéken, mert nem tudnák kifizetni a
lakbért.”
Az Alife
Presents egy apró, zöldséges boltból átalakított galéria az egyre inkább
jellegtelenné váló Rivington Streeten, az utolsók egyike a sok száz hasonló,
szabadszellemű galériából, amelyek néhány éve még virágoztak a környéken. A Clayton Patterson: L.E.S. Captured című
kiállítás fotóin fekete és latino iskolásgyerekek mosolyognak, a Crips és
Bloods bandák tagjai mutatják kézjeleiket, drogdealerek, királynőknek öltözött
transzvesztiták, hajléktalanok, kurvák, bőrruhás motorosok, punkok, különcök,
művészek pózolnak. Egy monitoron hasonló képek százai váltják egymást, mutatva,
hogy milyen volt régen a Lower East Side. „Nem tudtam akkor, hogy New York
utolsó vad, szabad, törvényen kívüli, utópisztikus, vizionárius negyedének
végnapjait dokumentálom”, mondja Clayton Patterson. Egyetlen kiállított
fényképe sem öregebb 25 évesnél. „Nemrég hatósági felszólítást kaptam, hogy
pucoljam le a graffitit a bejárati ajtómról. Sok hatósági felszólítást kaptam
már, de ilyet még soha!”, mondja a művész. „Nem akarom lefesteni a graffitit,
mert szeretem. Úgyhogy majd nyilván jön a büntetés. Remélem nem vernek ki több
fogamat.”