Az idei nyáron a mozirajongók – és általában a nagyközönség – különleges élményeknek örvendhetett a francia fővárosban. Neves rendezők eddig ismeretlen oldalukat mutatták be kiállításokon: Jean-Luc Godard a Pompidou földszinti kiállítóterét, Agnès Warda a Fondation Cartier-t, míg Pedro Almodovar a Cinémathèque Française egy emeletét foglalta el.
Érdemes előbb áttekinteni a Cinémathèque Française történetét és helyzetét. Az intézmény 1936-ban alakult, azzal a céllal, hogy konzerválja, restaurálja és bemutassa a világ filmművészetének alkotásait és emellett megfelelő képzést nyújtson a jövő filmes nemzedékének. Az eltelt 70 évben több párizsi helyszínt is megjárt az intézet, míg az elmúlt év szeptemberében a Bercy Stadion és a Jitzak Rabin Park között nyitotta meg kapuit, egy Frank O. Gehry által, eredetileg amerikai Kulturális Központnak épült, hajlított vonalú, de belül kissé jellegtelen épületben (14 400 m2).
Az intézmény 2005-ben 16,1 millió Eurós (!) költségvetése jól mutatja a francia állam és több alapítvány, illetve cég elkötelezettségét a mozgókép kultúrája iránt. A Cinémathèque körülbelül 40 000 filmet őriz, amelyből például 120 játék- és rövidfilmet restauráltak 2004-ben. Az újonnan megnyílt központban a legújabb technikával felszerelt vetítőtermek, archívum és több szinten kiállítások várják a cinefilek seregét.
Az intézet állandó, filmtörténeti kiállítása, a Passion du Cinéma, ugyan messze nem győzi le a torinói Mole épületében látható, a világ számomra legkiválóbb filmmúzeumának tárlatát, sem pedig a nemrégiben a berlini Potsdamer Platzon, a Sony Centerben megnyitott német filmtörténeti kiállítás színvonalát, de időszakos tárlataival méltán hívja fel magára a figyelmet.
A Cinémathèque ötödik emeletén, 650 négyzetméteren cserélődnek időszakos kiállításai, mindig egyedi elrendezéssel. Az új helyszínen látható első kiállítás, melynek kurátora Serge Lemoine, a Musée d’Orsay igazgatója volt, ötletében egyedülálló, ámde szakmailag kissé sivárnak volt mondható. A Renoir / Renoir című tárlat egymás mellett mutatta be a festő atya, Pierre-Auguste Renoir és filmrendező fia, Jean Renoir munkásságát. Az ötlet abból fakadt, hogy meglehetősen könnyen található a két művész munkájában párhuzam, mind témaválasztás, mind kompozíciós szempontból. Így a kurátor és főleg munkatársai nem tettek mást, mint megkeresték a filmekből az apa festményeivel összeillő snitteket, és egymás mellé helyezték őket. Egy-egy festmény mellé azonos méretben vetítették Jean Renoir filmjeinek jeleneteit, így alátámasztva az amúgy is egyértelmű, könnyen érthető párhuzamokat. A festmény – mozgókép váltakozását dokumentumokat bemutató vitrinekkel és anekdotákkal próbálták színesíteni.
Az ¡ Almodovar Exhibition ! című tárlat április elejétől július végéig volt látható a párizsi Cinémathèque-ben, és 9 állomáson keresztül mutatta be az eddig 16 nagyjátékfilmet leforgatott spanyol zseni, Pedro Almodovar univerzumát, a rendező személyes, odaadó és szigorú közreműködésével.
A kiállítás két kurátora Matthieu Orléan, filmkritikus, a Cinémathèque időszakos kiállításainak felelőse, és Frederic Strauss, szintén filmkritikus, a magyarul is megjelent Almodovar riportkönyv szerkesztője. Az izgalmas és ötletes a szcenográfiáért Nathalie Crinière belsőépítészt dicsérhetjük, míg a kiállítás grafikai megjelenéséért Almodovar egyik jobbkezét, a filmjeinek grafikai világáért is felelős Juan Gattit. A tárlat ideje alatt a Cinémathèque természetesen programjára tűzte a rendező összes eddigi filmjét, sőt Almodovar a Franciaországban nagy népszerűségnek örvendő Carte Blanche-ot – fehér lapot – is kapott: a tárlattal párhuzamosan általa válogatott filmeket vetített az intézet, amelyből még jobban megismerhettük a művész ars poeticáját. Almodovar többek között Billy Wilder, Bergman, Renoir, Cukor, Mankiewicz és Cassavetes filmjeit részesítette előnyben.
A kiállítás lényegi elemei, koncepciója, szimbolikusan már a bejáratnál megmutatkozott: egy nyíláson keresztül a látogató egy perspektíva-csalással hosszított folyosó végén forgó kis bőröndöt lát, Pedro Almodovar Caballero kisiskolás táskáját, mely körbe-körbe forog egy posztamensen, ezzel mintegy az alkotás rejtélyének kutatását, az intimitás érzékeltetését hangsúlyozva.
A kiállításon – nem meglepő módon, csakúgy, mint legújabb filmjében, a Volverben is – a vörös szín dominált, a szerelem, a szenvedély és a vér színe. Az eltérő formájú, színű és hangsúlyú termekben jelentek meg egyrészt Almodovar személyes tárgyai, emlékei (jegyzetfüzetek, fiatalkori kollázsok, fotográfiák, nippek), fotográfiái és képzőművészeti gyűjteményének darabjai (!), másrészt filmjeinek felvételei, kellékei, berendezései és plakátjai. A sokoldalúságot erősítették a filmekből vett jelenetek és hangok beillesztései, illetve a rendezővel készített rövid riportfilmek, amelyek minden teremben a bemutatott témával szoros összefüggésben álltak.
Az első állomáson például – mely egy élénkvörösre festett terem, Szenvedély elnevezéssel – a látogató megkapja az „alapokat”: egyrészt betekintést nyer Almodovar és családjának történetébe, múltjába fotográfiákon, személyes tárgyakon és dokumentumokon keresztül, másrészt a rendezőre erősen ható spanyol tájakat csodálhatta meg. Harmadrészt már itt megjelentek a kiállítást végigkísérő, filmekből kivett jelenetek fényképei, werkfotók, melyek különös erőre kaptak, mivel a képek hátsó megvilágításuk miatt szinte kiléptek a fal síkjából. A földön Spanyolország térképe, melyen a rendező életének és filmjeinek helyszíneit követhetjük végig, a terem középén pedig egy transzparens, két oldalról is nézhető vásznon A titkom virága című filmből vett részlet, a rendező anyja által írt vers, a Mi aldea előadását láthattuk.
És ez még csupán a kiállítás kezdete. A 9 állomáson keresztül a néző egyre inkább behatolhatott a rendező filmjeinek érzékeny-érzéki világába, belsejébe, személyes fétisein és ismert filmjein keresztül. Valójában egy kiránduláson tehetett meg Almodovar agytekervényeiben. Nagyon ritka, hogy egy kiállításon ilyen harmóniában keveredhessen a mindenki által ismert képek és filmek tömege a teljesen intim, személyes tárgyakkal, emlékekkel.
A tárlat impulzivitása és sokszínűsége mellett sem volt felületes, a mondanivaló nem vesztette el hangsúlyát, bár néha a túlzott teatralitás már kissé fárasztó volt a szemnek. A zsúfoltság érzése könnyen eluralkodhat a szorosan egymás mellé tett különféle technikájú képek, tárgyak miatt, melyeket mindenütt állandó zene vagy beszéd egészített ki. Valójában egy vörös, érzékeinkre ható labirintusban találtuk magunkat: Almodovar filmjeiben. Egy igazi élményparkban, melyben a kikapcsolódással egybekötve megismerkedhettünk az eddig rejtve maradt, vagy a filmekben dekorációként feltűnő inspirációs forrásokkal (többek között Henri Matisse, Robert Mapplethorpe, Bruce Weber, Juan Miró, Jean Cocteau, Francis Bacon és Dis Berlin műveivel, melynek egy része saját gyűjteményéből, más része múzeumokból származik). Másrészt részletesebben tanulmányozhattuk filmjeiben visszatérő idoljait (Marisa Paredes, Victoria Abril, Penelope Cruz, Antonio Banderas, és a transzvesztita Fabio Mc Namara…).
A tárlat ötletgazdasága, változatossága nem maradt el Almodovar ismert filmjeitől. Az Egész testtel teremben például a Rossz nevelésben látható Gauthier kosztüm mellett egy berendezett hálószobát találhattunk, ahol az ágytakaróra vetítettek ágyban játszódó filmjeleneteket, mellette az emberi hangról szóló sarokban, a testtől megfosztott hang szellemében, pedig telefonokon keresztül hallgathattunk monológokat. Egy másik térben a kanapéé volt a főszerep, mely gyakran a nők bizalmas beszélgetéseinek helyszíne Almodovar filmjeiben. Egy 7 méter hosszú kanapén foglalhatott helyet a látogató, ahol beszélő párnák, szemben egy nagy képernyőn filmekből vett odaillő jelenetek, míg a falakon standfotók vették őt körül.
Végül utolsó állomáson megpihenhetett, a Beszélj hozzá szereplői között, hogy meghallgathassa Caetano Valoso érzelmes dalát, mielőtt tovább haladva a kijárat felé a kulisszák mögé ért. Itt egy fehér sminkasztal kellékekkel, hatalmas tükörrel és persze az elengedhetetlen, keretbe betűzött fényképekkel búcsúztatta, Almodovar kedvenc filmklasszikusainak felvételeivel. Ebből a valóságot és fikciót összekötő folyosóról sétálhatott vissza a realitásba, élményekkel és érzelmekkel feltöltődve.
Az ¡ Almodovar Exhibition ! című tárlat, amelyben a rendező élete és munkája egy önálló művészeti alkotássá teljesedett, minden bizonnyal a 3. évezred elejének egyik legfigyelemreméltóbb remeke, egy 21. századi diadalív. Itt muszáj röviden megjegyeznem, hogy Franciaországban az egyik fő tendencia, a minél élménydúsabb, „vidámparkosabb” kiállítások létrehozatala, amely ugyan a koncepcióikat habkönnyűvé, olykor még nevetségessé is teszi, viszont látogatókkal telíti meg a múzeumokat. Sok művészt ront el ez az irányvonal, minél nagyobbat, „ütősebbet”, látványosabbat alkotni, az embereket csupán szórakoztatni, beleilleszkedni korunk fogyasztói társadalma által elvárt képbe. Az Almodovar kiállításban éppen az zseniális, hogy úgy tud ennek az újfajta, vitatható követelménynek megfelelni, hogy mégis mély és elemző képet ad a rendező világáról.
A Cinémathèque következő, szeptemberben nyíló kiállítása a német expresszionista filmművészetet mutatja majd be, ami nagy kihívásnak tekinthető, egyrészt mert ez a korszak már számos alkalommal nyert bemutatást szerte a világon, másrészt pedig az előző kiállításaikkal igencsak magasra tették a mércét.
http://www.cinematheque.fr
