Alzheimer-kóros férjét ápoló idős asszony, fegyveres kurd munkáspárti amazonok, tébécés nők, várandós tinik, szigorú vallási szabályok szerint élő csecsen lányok, drogcsempészésért Brazíliában leültetett külföldi anyák sorsa elevenedik meg a Női sorsok a világban című utazó kiállításon, ami a novemberi párizsi megnyitó után először Budapesten tekinthető meg. A tíz sorozatból, összesen száz képből álló tárlat a Marie Claire Nemzetközi Fotográfiai Díjának (International Photography Award) nyertes pályaműveiből tevődik össze. A díjért összesen 311 profi fotós szállt ringbe: 10-12 magyar is, közülük a nemzetközi zsűri döntése alapján ezúttal senki nem került a legjobb tízbe.
Az ötezer eurós fődíjat az Egyesült Királyságbeli Jackie Dewe Mathews kapta Csempészek című sorozatáért. Mathews olyan külföldi nőket fényképezett le, akik drogcsempészésért kerültek börtönbe Brazíliában. “Lírai, szép portrék. Ha nem ismernénk a hozzájuk kapcsolódó történeteket, nem is tudnánk beazonosítani, pontosan hol fényképezték le ezeket a nőket. Az egyes képeken csak az látszik, hogy nem otthoni, személyes környezetben készültek” – árnyalja a képet Csizek Gabriella, a kiállítás kurátora.
A sorozat valójában a brazil büntetés végrehajtási-rendszer pontos lenyomata. A drogszállításon kapott külföldi nőknek gyakran egy évet kell várniuk, amíg ügyükben ítélet születik: 3 és15 év közötti börtönt kaphatnak Brazíliában. Ha a büntetésük kétharmadát leülik, feltételesen szabadlábra kerülhetnek, de nem hagyhatják el az országot, amíg le nem jár a rájuk kiszabott idő. Segítséget nem kapnak: ha szerencséjük van, apácák által alapított menedékhelyen bekkelhetik ki a fennmaradó hónapokat, éveket. Akinek nincs pénze a hazaútra, kénytelen újra csempészni. A bemutatott nőkben az a közös, hogy mindannyian kilátástalan életkörülményeik, gyors pénzszerzési lehetőség, a családfenntartás miatt adták fejüket drogcsempészésre. Sokan közülük többgyermekes édesanyák. Egyikük például azzal ment el otthonról, hogy állásinterjúra hívták, de csak hónapokkal később tudott telefonon életjelet adni magáról – a börtönből. A drogfutárnak használt nőket egyébként gyakran éppen a megbízó dobja fel: ezzel igyekszik elterelni a figyelmet egy nagyobb szállítmányról.
A kiállítás legbizarrabb sorozata a 26 éves orosz fotográfus, Irina Popova Egy másik család című munkája, ami alighogy megjelent az interneten, máris nagy botrányt kavart. Főszereplője, a kisgyermekes anyuka, Lilya ugyanis kettős életet élt: éjszaka féktelenül bulizott, orgiákon vett részt, ahol drog is fogyott, olykor pedig az árokban kötött ki részegen, teljesen kiütve. Kábítószerélvező párjával és kislányával élt egy lepusztult partihelyre emlékeztető lakásban. A kis Anfisával éjjel járt koldulni. Lilya látszólagos nemtörődömsége ellenére imádta gyerekét. “Hihetetlen utat jár be ez a sorozat. Nem véletlenül: adott egy szélsőséges értékrend szerint élő fiatal nő, aki azokban a helyzetekben, amikor csak és kizárólag anya, azt teszi, amit bármelyikünk” – mutat rá az Artportalnak Csizek Gabriella, hozzátéve, hogy a fotódokumentáció ereje elsősorban abban rejlik, hogy “gyomorszájon vágja” a nézőt. Amikor nyilvánosságra került, petíciók tömege követelte, hogy vegyék el a kislányt a felelőtlen szülőktől. A végkifejlet viszont másképp alakult: Lilya időközben eltűnt, az óvódás kislányt egyedül, minimálbérből apja neveli.
Másfajta tragédiát örökített meg Fausto Podavini olasz fotós, aki egy negyven éve együtt élő házaspár, Mirella és Luigi utolsó közös éveit dokumentálta. Luigi Alzheimer-kóros volt. A betegség évekig elhúzódott, a férfi fokozatos leépülése egyre nagyobb terhet rótt az asszonyra, aki az utolsó percig kedves maradt az őt már fel sem ismerő férfihoz, még akkor is, ha már egy mosakodás is több órás procedúrává vált. Ezekben az években gyakran a telefon jelentette az asszony számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart bezsebelő Haneke-film, a Szerelem férfi főszereplőjéhez hasonlóan – aki több agyvérzés után magatehetetlenné vált feleségét gondozta a teljes leépülésig – Mirella sem adta fel a harcot. “Annyi dinamika van ezekben a képekben: életteliek, noha a betegségről, az elmúlásról szólnak” – mutat rá a sorozatban rejlő erő forrására a kiállítás kurátora.
“Szabad kezet kaptunk abban, hogy egy-egy sorozaton belül hogyan kerülnek fel a képek a falra, de az egységet nem bonthattuk meg, nem hagyhattunk ki egy képet sem” – vázolta a rendezés fő alapelvét Boronyák Vivien, a kiállítás koordinátora. Mint mondta: a tíz sorozat így működik, a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek együtt alkotnak egészet.
Női sorsok a világban, Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház.
2013. május 5-ig.