A közismert mondást parafrazálva – miszerint a modern orosz irodalomban „mindenki Gogol köpönyegéből bújt ki” – talán azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy az absztrakt piktúra mesterei közül mindenki Monet tavirózsái alól jött elő. Monet–Kandinszkij–Rothko|ROTHKO, Mark és a következmények felcímmel, Az elvont festészet útjai alcímmel látható most nemzetközi kiállítás június 29-éig a bécsi Ba-Ca Kunstforum termeiben. Már a puszta számadatok is önmagukért beszélnek: ötvenöt művész hatvanhat munkáját New Yorktól Moszkváig, avagy Baseltől Münchenig kölcsönözték, ebből hatvanegy festmény és öt papíralapú alkotás. „Meghalt a király, éljen a király” brit drámai felkiáltását is alkalmazhatnánk vizsgálódásunk tárgyára, mivel olyan régóta annyian és annyiszor eltemették már a piktúrát, ám az ezernyi váratlan úton-módon újult meg és ma is boldogan él. Talán a legnyilvánvalóbb példa a vendéglátók által az osztrák fővárosbéli csoportos tárlat sztárjának kikiáltott, baltikumi születésű és az USÁ-ban elhunyt művész – Mark Rothko – esete, aki az 1945 utáni művészet legdrágább festőjévé vált a műkereskedelemben.(Nemhiába hangoztatják a magyar műkereskedelmi berkekben is minduntalan, hogy „legjobb festő a halott festő” – ezzel az életmű lezártságára utalva áttételesen). Nos, Rothko: White Center című kompozíciója a Sotheby’s 2007-es tavaszi aukcióján 72.840.000 dolláros leütést ért el, ami világrekordnak számít mindmáig ebben a műfajban. A bécsi bemutatón természetesen nem ezt láthatjuk tőle, hanem érett periódusának egyik főművét, a No. 22 (Red over Pulm and Back) 1960-as alkotását a svájci Daros-gyűjteményből, amelyet a rendezők valóságos „ikonként” tálalnak. Ezen kívül a leporello borítóján is reprodukált, cím nélküli kompozíciót az 1957–63 közötti esztendőkből, kettős osztatú vörös mezővel, amelyet a Gagosian Gallery közvetített egy privát kollekcióból. (A világszínvonalú árverési élmezőnyben közvetlenül Rothko sarkában van még Andy Warhol, Pollock, avagy Willem de Kooning is, ám hármójuk közül csak az utóbbi szerepel a jelenlegi bemutatón). Ha körvonalakban szeretnénk jellemezni a mostani válogatást, a kiállítás ívét a modernség úttörőitől – mint a bevezetőben már említett francia Claude Monet, az orosz Vaszilij Kandinszkij és Kazimir Málevics – az absztrakt expresszionizmus képviselőin át – mint a lett Mark Rothko és a holland Willem de Kooning – egészen a jelenlegi alkotókig húzhatnánk – mint a német Gerhard Richter, az amerikai Brice Marden vagy brit Sean Scully. Nemzetközi kontextusba ágyazták az olyan élvonalbeli elvont osztrák festőket, mint például a New Yorkban elhúnyt Erika Giovanna Klien, a 88 esztendős bécsi Maria Lassnig, a csupán tíz évvel fiatalabb Arnulf Rainer, aki az osztrák fővárosból időnként Felső-Ausztriába, Bajorországba vagy Tenerifára is kirándul az alkotás kedvéért, és a középnemzedékhez tartozó Hubert Scheibl, szintén a császárvárosból. (Utóbbitól Odyssea a világűrben összefoglaló elnevezésű sorozatából egy 2003-4-es datálású, meglehetősen hosszadalmas című képe szerepel: Dave, ne tedd ezt, engedd létezni, hagyd abba… – amely tulajdonképp egy finom árnyalatokból festett kék-fekete „szimfónia”). Cy Twombly szülővárosa, a Virginia állambéli Lexington valamint az olasz főváros között „ingázik”, a kiállításon összegabalyodott piros pamutgombolyagra vagy kesze-kusza gyerekfirkálásra emlékeztet a Suma (Bassano in Teverina) 1982-es vonalhalmaza a svájci Daros-gyűjteményből. Végül a cikk bevezetőjében említett Claude Monet-hez visszakanyarodva: az osztrák szervezők a stilizált rózsák megalkotóját az abszrahált természet atyamestereként, az elvont táj szülője gyanánt aposztrofálják. A világhírű sorozatból itt most a Nymphéas 1916-19-es keltezésű változatát csodálhatják meg a kiállításlátogatók a bázeli Sammlung Bayeler jóvoltából.