A szovjet megszállás alól alig több mint másfél évtizede kiszabadult balti köztársaságok az ázsiai kis tigrisek mintájára kapaszkodtak rá a fejlődés exponenciális görbéjére. Észtország fővárosában, Tallinnban egymást érig a gigantikus beruházások, az Óváros középkori mézeskalács-tornyait túlnövik a melléjük felhúzott üveg felhőkarcolók. A vadkapitalista hajrában szinte meglepetésnek tűnik, hogy az észt kormány – hosszas alkudozás után – kiharcolt egy vadonatúj épületet az Észtországi Művészeti Múzeumnak is. Méghozzá milyet! A rendszerváltozás után megindult pályázgatásból a finn Pekka Vapaavuori került ki győztesen. A neves múzeumépítész hozta az ezredfordulós skandináv dizájn minden kellékét – nagyszabású posztmodern múzeumszobor, organikus szellemiséggel és letisztult északi minimalizmussal. A historizáló Kadriorg parkba telepített új múzeum hatalmas körívei és betonteraszai félig belesüllyednek a füves domboldalba. A nyersre csiszolt mészkőlapokkal és zöldes északi rézlemezekkel burkolt, Kumu névre keresztelt kő-üveg monstrum az észt művészeti múzeum anyagának, különböző kortárs rendezvényeknek, előadásoknak, egy könyvesboltnak és persze egy étteremnek is otthont ad. A sokfunkciós művészeti komplexum idén februárban nyitotta meg kapuit.
Az észt muzeológia soha nem látott problémával szembesült: a helybőséggel. Becsületükre legyen mondva, derekasan helytálltak! A Kumu állandó kiállítása a 18. századtól kezdve mutatja be az észt képzőművészet fejlődési ívét, egészen a rendszerváltásig. Az első problémát persze a nyolc évszázadig elnyomás alatt élő „észt” művészet kezdetei okozták, hiszen a 18. és 19. századi magas kultúra jobbára a balti germán uralkodóosztály izolált kisvilágában született. A sort a (némi provinciális fáziskéséssel érkező) rokokó portrék és biedermeier életképek indítják. A helyzetet jól jellemzi a francia kormányzóné törvénytelen fiának, Carl Timoleon von Neffnek a karrierje, aki – bár Észtországban látta meg a napvilágot – az orosz udvar számára festette negédes neo-rokokó vásznait. Számára az észt népi kultúra szórakoztató egzotikum volt mindössze: kedélyes zsánertéma. Az első professzionális észt képzőművészekre egészen a 19. század második feléig kellett várni! Ekkor lépett fel – többek között – a virtuóz akadémikus festő, Johann Köler, aki gond nélkül ontotta magából a pompásabbnál pompásabb historizáló festménykölteményeket. A századforduló már a nemzeti ébredés jegyében telt: előkerült az észt népi eposz, a Kalevipoeg is. Festők hada igyekezett feldolgozni az identitáskeresés édes gondjait, különösen a függetlenné válás után. Mások az európai irányzatok szintetizálásán fáradoztak, mint például Konrad Mägi, aki ösztönös koloristaként jutott el a szecessziótól, a fauvizmuson keresztül, az expresszionizmusig. Az első világháború után szétnyílt az észt képzőművészet széles legyezője, teret engedve a másodkézből kapott kubizmusnak, a virágzó Párizsi Iskolának és a különböző új realista irányzatoknak.
Eddig tart a „Kincstár”, a Kumu klasszikus szárnya. Ami ezután következik az már több vitára ad alkalmat. Az észt muzeológusok ugyanis nem restellték bemutatni a szovjet parancsra születő szocreál műveket sem! Sztálin tanácsot oszt a harctéren, a traktorosok boldogan üléseznek a kolhozokban, az észt nép pedig kommunista himnuszokat zeng a tradicionális énekfesztiválon. (A stílus egyik fő képviselője a tragikus névválasztású Elmar Kits.) A rózsaszínű giccsfestészetet a kockásodó modernizmus követi, majd a rendszerellenes avantgárd. Köztük is elsőként a moszkvai non-konformista körökben befutott, legendás Ülo Sooster, erotikus fantáziáival. Meg persze a Szovjetunióban elszigetelt zárványként csak itt megjelenő pop art, ami a ”60-as évektől fogható finn tévécsatornák ihletforrásából táplálkozott, a fogyasztói társadalom hiányában. A nyolcvanas évek végén már a posztmodern is szárnyait bontogatta – de ezt a történetet már a kortárs művészetet feldolgozó időszaki kiállításokra hagyták a rendezők. Sebaj, ez így is elég ahhoz, hogy lássuk, a Kumu se nem kamu, se nem szóbeszéd (mint azt észtül jelenti), hanem egy jó új múzeum. Egy nagyon jó új múzeum.