Kifejezetten rendhagyóra sikeredett a Flash Art második számát bemutató beszélgetés az Írók Boltjában. A hasonló eseményekre jellemző, modoros monológok helyett, izgalmas szócsörte fogadta a jelenlévőket. Kicsiny Balázs képzőművész izzasztotta kérdéseivel Rieder Gábort, a magazin főszerkesztőjét. 

A több mint egy órán keresztül zajló beszélgetést – annak jellege miatt – ezúttal nem összefoglalóan, hanem eredeti hosszát jórészt megtartva, több részben, szerkesztve közöljük. A kihagyott szövegdarabok (főleg ismétlések) nem módosítják az itt feltüntetett dialógus „üzenetét”, a szövegben végrehajtott, apróbb változtatások pedig csak az élőbeszédben előforduló stilisztikai hibák, szóismétlések, nyelvtani következetlenségek kiegyengetését szolgálták. – a szerk.

K. B.: Őszintén bevallottam neked, hogy nem szeretem a színes magazinokat, és hogy bemutassam, miért is nem forgatják a magyar művészeti lapokat, összeírtam három okot, amiért én személy szerint nem olvasok újságot – mármint ilyen típusút. Nem szeretem az efféle tipográfiát (ez a Flash Artra is igaz), másrészt nagyon begurultam egy eseten – na nem a saját kiállításom miatt. Csináltunk egy Román György kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetemen – azt hiszem, hárman, négyen összefogtunk, se pénz, semmi nem volt. Szerintem a kiállítás igen jelentősre sikerült, a napi sajtó, heti sajtó rögtön reagált, két interjút adtam – az egyiket a Gondolat-jelbe (Kossuth Rádió műsora – a szerk.) a másikat a Klub Rádióba, megjelent cikk a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban; a magyar művészeti lapokban viszont egy szó sem esett róla. A megnyitón nagyon sok művészettörténész részt vett, erre föl mégis furcsa csend alakult ki a kiállítás körül. Én erre nagyon mérges lettem, úgyhogy szabotáltam az újságok olvasását.

 

R. G.: Tehát ez nemrég volt.

 

K. B.: Nem rég volt, ez igaz. De térjünk át a harmadik okra, ami a nyelvezet. Most felolvasnék egy mondatot az első számból: „Veres Szabolcs pedig ezen a helyen kényelmesen hátradőlve, mint egy herceg, elszív egy cigit (a századikat), árad belőle a nyugalom. Körös-körül a város, a napfényes ablakokból messzire ellátni, odakint közel s távol kurátorok, New York-i galériások, coolhunterek és kritikusok vadásznak az ő és társai alkotásaira, minden mozdulatára.” (Kovács Réka: Ecsetgyári Capriccio – A Kolozsvári Iskola nyomában. Flash Art 1. szám, 54. o. – a szerk.) Megmondom őszintén, hogy úgy érzem, hülyének néznek, ha ilyet írnak nekem, mint művésznek. Hát ez ciki.

 

R. G.: Nekem pedig az a véleményem, hogy a magazinos formátum és megközelítés a print média egy továbbélési reménye. Ha valaki manapság elindít egy – akár kulturális jellegű – újságot, akkor jellemzően ezt, a színes magazin formátumot fogja választani. Ehhez pedig társul egy olyan nyelvezet, mely egyrészről zsurnaliszta megfogalmazásokat használ, másrészről van benne valami – ha undok vagyok, azt mondom, hogy – infantilizmus vagy a blogvilág nyelve. A rendszerváltás utáni sajtó nyelvezete az, ami itt visszaköszön, hiszen ez indukálta a webes fórumokon keresztül a blogok nyelvezetét. Az egyetemi képzésben általában egy akadémikus nyelvezetet sajátítanak el a hallgatók, aminek inkább szakmai fortélyai vannak, és nem stiláris eszközei. Amikorra a művészettörténészek megtanulnak írni – már ha megtanulnak –, akkor annak jellemzően az a menete, hogy megkeresik a szakfolyóiratokat, és ott próbálják ki magukat. Ha van hozzá valami minimális affinitásuk, akkor ott hozzáértő szerkesztők nyesegetései alatt alakulnak a szövegek, és igazából belenőnek abba, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Én azt tapasztalom, hogy a nálam jóval fiatalabbak igenis tudnak írni, csak a nyelvnek ezt a sokkal „lightosabb”, infantilisabb, szórakoztatóbb, játékosabb formáját választják.

 

Azzal, hogy ez téged mennyire idegesít, nem nagyon tudok mit kezdeni. Nyilván vannak olyanok, akiket ez irritál, de szerintem ez egy olyan megállíthatatlan jelenség, amit igenis hagyni kell, hogy bizonyos formában átalakítsa a szaksajtó nyelvezetét.

K. B.: Akkor még egy mondat a második számból: „Hiszen többgenerációs igazság, hogy Szentendrén bárhol és bármikor felütheti fejét a nagybetűs Művészet.” (Kopin Katalin: Forgács a hézagokban – Új Szentendre. Flash Art, 2. szám, 80. o. – szerk.)

 

R. G.: Ebben a mondatban én is benne vagyok. Hát, ez egy kontextusából kiragadott mondat.

 

K. B.: Lesz még pár ilyen. De akkor ezt hagyjuk későbbre. Vannak ám jó részek is: Erik Bulatovnak például remek mondatai vannak (Kun Trubkovich interjúja: Jövő nélküli optimizmus – Erik Bulatov. Flash Art, 2. szám, 76–79. o. – a szerk.), de Mihai Pop megjegyzései is érdekesek (Rieder Gábor: Plan B és a jelen idő parancsa – Interjú Mihail Poppal. Flash Art, 2. szám, 42–45. o. – a szerk.) – bár ezek a mondatok gyakran teljes ellentmondásban vannak a magazin statement-jével.

 

Számomra teljesen nyilvánvaló az első két lapszám után, hogy te úgy képzeled, a Kolozsvári Iskola sikertörténete valamiféle példa lehet a magyar művészeknek.

 

R. G.: Így van. Nem gondolom azt, hogy a Kolozsvári Iskolával éjjel-nappal foglalkoznunk kéne. A témaválasztást indokolja, hogy van némi aktualitása, például a Műcsarnokban megrendezésre kerülő kiállítás, de valóban úgy látom, hogy van ennek a történetnek valamiféle lelkesítő példaértéke, hiszen létezik Budapesttől nem túl messze egy rosszabb körülmények között működő város, ami képes kitermelni olyan művészeket, akik egészen másképpen mozognak a nemzetközi színtéren. Számomra egészen megdöbbentő volt velük találkozni, és szembesülni azzal, hogy miben hasonló és miben más az ő gondolkodásuk, én tényleg érzek benne valami lelkesítőt.

 

K. B.: „Sztárfestő keltetőnek” hívjátok ezt a kolozsvári közeget, ami szintén egy elég „érdekes” kifejezés. Ezek a mondatok egyszerűen zavaróak: „Kolozsváron már beindult a sikerszéria – ott jártunk, tudjuk. Megérett az idő az új hullámra itthon is.” (Rieder Gábor: Az új hullám. Bevezető a Flash Art 1. számához, 5. o. – a szerk.)

 

R. G.: Ez arra utal, hogy amióta Münchenből hazajöttek a magyar festők, vagy Nagybánya elkezdett működni, és festőket ontani magából, azóta egy létező programpont, hogy a magyarok miként tudnak nyugatra menni, ez egy közel száz éves vágy. Én sokáig halálosan untam ezt a témát, nem is tudtam eldönteni, hogy ez mennyire fontos. Idegesítő, fárasztó sajtó-toposznak tűnt, ami folyamatosan pesszimista hangulatot sugárzott. Én ezt egy örökké jelenlévő problémának éreztem, így amikor beléptem a művészeti színtérre, jelen időben próbáltam újraolvasni ezeket a toposzokat, bár nem tudtam soha megítélni, hogy mi az igaz ezekből, és mi nem. Ez a téma aztán pár évvel ezelőtt újra felbukkant, heves sajtópolémiákat indukálva, melyek azt firtatták, hogy milyen mértékű a magyarok külföldi jelenléte. Úgy gondolom, elég elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy azt állítsuk, aktív a hazai jelenlét a nyugati művészi színtéren.

 

K. B.: De te ebben a második számban egy képletet állítasz fel arra, hogy nekem, művésznek miként is kell ezt csinálni: „A képlet nem is olyan bonyolult: miközben önmagukat keresve bolyonganak a múltban, úgy beszélnek a kelet-európai kommunizmus káposztájáról, hogy a globális műtárgypiac kecskéje is jóllakik. Leírni egyszerűbb, mint megcsinálni.” (Rieder Gábor: Szocialista yrealizmus. Bevezető a Flash Art második számához, 5. o. – a szerk.) Tehát úgy gondolod, hogy ez az útja a kelet-európai művésznek? Bolyongani a kommunizmus múltjában?

 

R. G.: Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon lehetséges, kézenfekvő útja. Ez a hasonlat szintén a román művészettel vagy a Kolozsvári iskolával kapcsolatban vetődött föl, hogy ők hogyan viszonyulnak a saját közeli történelmi múltjukhoz, ezt hogyan tudják bemutatni. Ami nekem ebből az egészből nagyon izgalmas, hogy erre nagyon nagy a fogadó igény. A nyugati közönség irányából van egy jelentős mértékű érdeklődés, ami kifejezetten az ilyen diktatórikus múltaknak, a kelet-európai valóságnak a kortárs képzőművészeti feldolgozására irányul.

K. B.: Ebben igazad van, de pont ebből a második számból idézek egy megjegyzést a Tom Sloannal foglalkozó cikkből: „Kemény kritikával illeti ugyanis a Nyugatot, amely kizárólag sztereotípiái alapján ítél, és a megjelenített társadalmi és filozófiai kérdéseket turistalátványosságként, útifilmelemekként vagy a népszerű ismeretterjesztés kellékeiként fogja fel.” (Kovács Réka: Történetek a Vérhalomról. Flash Art, 2. szám, 55. o. – a szerk.). Milyen érdekes, hogy az újságban ilyen komoly ellentmondások vannak. Szerintem most te egy olyan közönséget céloztál meg, ami pontosan így fordítja át a kelet-európai jelenségeket. És ez szerintem egy picit leleplezhető a második szám bevezető szövegében is, amikor te az előző rendszer képi örökségéről beszélsz. (Rieder Gábor: Szocialista yrealizmus. Bevezető a Flash Art második számához, 5. o. – a szerk.). Miért képi ez az örökség?

 

R. G.: Azért képi örökség, mert képzőművészettel foglalkozunk. Ebbe én nem látnék bele többet. Van egyfajta bizarr, pszichológiai rugók mentén kialakult érdeklődés a kelet-európai történelem képzőművészeti vetülete iránt, hogy kihasználva az érdeklődést, mi mennyire kezdünk el ezzel foglalkozni, az nyilvánvalóan rajtunk múlik. Én úgy látom, hogy a magyar kortárs művészet a rendszerváltás óta – összehasonlítva a régió egyéb poszt-szocialista országaival – meglehetősen kevéssé foglalkozik ezzel. Az újságban szereplő, általad említett ellentmondások pedig azért indokoltak, mert bennem is ugyanúgy megvannak. Különböző szerzőktől idézel, akik különböző nézőpontból látják ezt az egész kérdést, és egyébként én fontosnak is tartottam, hogy itt ütközzenek dolgok. Visszautalva erre a korábbi problémára a magazinos stílust illetően: az, hogy mi barátságos, zsurnál stílusban értekezünk, nem jelenti azt, hogy a világ lapos, meg a világ egyszerű. Mindössze egy könnyedebb társalgási formát választottunk a mellesleg ugyanolyan nyomasztó, és nehezen feloldható ellentmondások megfejtésére vagy körbejárására. 

 

(folyt. köv.)