Nem minden művész örül annak, ha gettóba zárják, ha faja, neme, nemzetisége alapján azonosítják. Sokan, az önmeghatározáshoz mankókra nem szorulók gondolják magukról ugyanazt, amit Ady Endre fogalmazott meg talán legszebben: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” Persze a művészettörténészek igyekeznek ezeket a nyájtól elkóborló lelkeket is kategóriákba préselni. Ha nincs olyan kategória, amelybe a delikvensek beleférnének, akik kitalálnak nekik egyet.Így született meg például a Post-Black kategória az 1990-es évek végén. Ebbe a ketrecbe azokat a sötétbőrű művészeket zárták, akik nem kívánták magukat és műveiket elsődlegesen faji ismérvek alapján katalogizáltatni. A művészettörténészek az új kategóriával biztosították, hogy az illetők semmiképpen ne tudjanak egyedül a saját érdemeik, személyiségük értékei, tehetségük révén boldogulni. Most a Post-Indian frankensteini kategóriája buggyant ki a kurátori agyakból. Olyan amerikai indián származású művészek számára szintetizálták, akik nem etnikai hovatartozásuk segítségével határozzák meg önmagukat, és nem dolgoznak valamelyik hivatalosított indián stílusban. A Smithsonian Intézet New York-i Amerikai Indián Múzeuma – amelyet minden New Yorkba utazó figyelmébe ajánlok – Remix: New Modernities in a Post Indian World című, 2008. szeptember 21-ig megtekinthető kiállítása ezt az állatkerti ketrecet konstruálta bemutatójuk részvevői számára. Ha nem tetszik a kategória, nem muszáj kiállítani, ennyi volt az ajánlat. A bemutatott munkák diverzitása persze szétfeszíti a kiagyalt kategóriát. Láthatunk mexikói népművészetre emlékeztető festményeket és szobrokat Louis Gutierreztől és Hector Ruiztól, gördeszkás video művet Dustin Craigtől, régi térképekre applikált törzsi stílusokat idéző grafikákból készített kollázsokat Fausto Fernandeztől, szexi nőket, ifjú házasokat és égő házat ábrázoló, illusztratív festményeket Gregory Lomayesva ecsetjéből, David Hannan ragasztószalagokból készített, Bruce Nauman munkáihoz hasonló, mozgó állatszobrait, Brian Miller erotomán, félbolond szeretőit horror filmek stílusában mutató fotóit. Alan Natachu játékgépének monitorján képregények indiánjai vágtatnak, Franco Mondini-Ruiz rokokó porcelánfigurák letört feje helyére pre-kolumbiai stílusú, égetett agyag fejeket ragasztott. Anna Tsouhslarakis magasról tesz indiánságára: Let’s Dance című video műve 30 különböző emberrel, ugyanannyi stílusban – keringő, twist, ír jig, bulgár népitánc, hokey pokey, foxtrott, jitterbug, two step, hiphop, stb. – esetlenül táncolva mutatja a meglehetősen zilált külsejű, réveteg tekintetű művésznőt, akiről nem indián tipi, őzbőr mokaszin, tomahawk jut az eszünkbe, hanem a jókora spangli, amit videózás közben bizonyára elszívhatott.
Smithsonian’s National Museum of the American Indian, George Gustav Heye Center, New York