Az 1960-as évek angyali kalauza, Bob Dylan E. T. A. Hoffmann Kis Zaches című könyvének illusztrációihoz hasonlító, manószerű lénnyé öregedett. Hangja zümmögéssé vált, színpadi jelenléte kísérteties. Visszavonult életet él, magánéletéről nem tudni semmit. Mára a „művész” szó alaposan kiüresedett. Mindenki művész, Leonardo, Quentin Tarantino, Paul Newman és Dalí ugyanúgy, mint a söröskupakokból a Kheopsz piramis kicsinyített mását megépítő segédlelkész, a mákszembe a Szentháromságot faragó BKV ellenőr, vagy Győzike.  Érdemes kísérletezni azzal, hogy különböző helyeken és társaságokban művészként mutatkozunk be. Mindenütt, minden társaságban más a reakció. „Aha. És miből él?”, mondják Kanadában. New York 14. utca feletti részén pénzzel kínálnak, ételt, takarót adnak. A 14. utca alatt ásítanak és megkérdezik, hogy miféle művész. Párizsban elzárják a vezetékes telefont, nehogy titokban távolsági beszélgetést kezdeményezz. Belize közép-amerikai ország határőrei megölelnek, megcsókolnak, sült tengerimalaccal kínálnak és a szádba nyomnak egy húszcentis spliffet. Moszkvában vodkát és szárított, sózott halat kapsz. Budapesten ingyen munkát követelnek tőled gazdag emberek. Az index kommentezői meglincselnek. Művésznek lenni tehát mindenhol mást jelent, és a művészség számos értelmes, vagy értelmetlen tevékenységet takarhat. Néha azonban a „művész” megnevezés tökéletesen passzol egy-egy kivételes emberre. Ilyen kivételes ember Bob Dylan is. Bármihez nyúl, átlényegíti. Most megjelent Bob Dylan: The Drawn Blank Series című, festményeit bemutató könyve valódi meglepetés. Ritka eset, ha egy művész több műfajban képes egyformán magasrendű műveket alkotni. A reneszánsz mesterei voltak ilyenek. Dylan megerőltetés nélkül mozog a műfajok és technikák között. Egy szál gitárral ugyanolyan maradandót alkotott, mint zenekarral a háta mögött. Úgy mozog zenétől a szavakig, tusig, festékig, mintha csak a ruháit váltogatná. Zen mester, akinek minden egy, művészete, bármiben nyilvánul is meg mindig aktuális. Ugyanolyan biztos kézzel rajzol, vagy fest, ahogy gitárján játszik. Ugyanolyan könnyedséggel alakít át, rombol le, épít át képi struktúrákat, ahogy ezt zenéjében teszi. Újra és újra ugyanazzal az egyszerűséggel, eleganciával, őszinteséggel reagál az életre, a világra, bármelyik műfajban is dolgozik éppen. Ecsetvonásai olyanok, mint a hangja volt, mielőtt (nyilván szándékosan) zümmögni kezdett: célratörőek, nyersek, néha törékenyek, de mindig személyes élettapasztalatot sugároznak. Nem mesterségbeli bravúrokra törekszik, hanem az emberi lét titkait, a pillanatot, az érzést fejezi ki, locsogás, fecsegés, mellébeszélés nélkül. A könyvében megcsodálható fekete-fehér rajzok turnéi során, több kontinens számos városában, 1989 és 1992 között készültek. 2007-ben a rajzok alapján, azokhoz színeket adva több mint kétszáz festményt festett, amelyek közül 170 látható a könyvben. Képei megmutatják, hogy folyamatosan figyeli és elemzi a világot maga körül, s olyan, látszólag jelentéktelen dolgokat regisztrál, amiket más észre sem venne: egy régi TV készüléket, üres folyosókat, sikátorokat, közönséges használati tárgyakat, a bár ablakán kibámuló, magányos nőt, üres úszómedencét. Képei hullámozni látszanak, jelezve, hogy vibrációként éli meg környezetét. Portréin néhány vonással képes megjeleníteni titkokkal teli karaktereket. Valahogy mindig madártávlatból látja a világot, akkor is, amikor városképet fest, és akkor is, amikor az öltözőasztalán heverő tárgyakat örökíti meg. A Rose on a Hillside (Rózsa egy domboldalon) sorozatának képein mindig ugyanazt a rózsát látjuk, változó környezetben, egy európai városban, vidéki ház előtt, felhőkarcolók között, hangsúlyozva, hogy mindig minden mindennel kölcsönös kapcsolatban van, amit csak valódi művész, vagy igazi megvilágosult képes észrevenni. A könyv hatvan amerikai dollárba, körülbelül tízezer forintba kerül a mostani árfolyam szerint. Az általa nyújtott élményhez képest hihetetlenül olcsó.
Prestel, USA, 2008