A modernizmus 1970-es években bekövetkezett kimúlásával a nagy művészegyéniségek kora is befejeződött.
A vad, öntörvényű, veszélyesen élő, önépítő-önsorsrontó személyiségek helyét fokozatosan szorgalmas pályázatírók és karrier-építők vették át, akiknek nincs rejtélyes élettörténete, csak munkatörténetük foglal el kisebb-nagyobb helyet az adatbázisokban.
Kissé megkésett, de annál nagyobb örömmel fogadott születésnapi ajándékot kaptam néhány napja. Meryle Secrest: MODIGLIANI – A Life (2011, Alfred A. Knopf Kiadó) című könyvét New Yorkban megismert barátom, a Belize közép-amerikai államban született Jamal Michael Barrow, ismertebb nevén Shyne, a rapper küldte el, a The Life (Az élet) című, börtönben írt számából vett idézet kíséretében: „My life had its ups and downs, but I don’t regret nothin’ (Az életemnek megvoltak a csúcs- és mélypontjai, de nem bántam meg semmit)”.
Shyne Moses Levi néven jelenleg Jeruzsálemben él és a Tórát tanulmányozza. Gyilkossági kísérletért, bántalmazásért és gondatlan veszélyeztetésért kapott börtönbüntetésének letöltése után, 2009-ben szülőhazájába deportálták az USA-ból. Nem akart otthon maradni, mert rég kinőtte Belize-t. Részleges zsidó származásának köszönhetően végül Izrael fogadta be, miután sem Mexikóban, sem Nagy Britanniában nem kapott letelepedési engedélyt. Shyne ártatlanságát hangoztatva perének újratárgyalásáért és amerikai letelepedési engedélyének visszakapásáért harcol.
1994-ben, a tavaly elhunyt Rammellzee (1960–2010 – róla korábban már megemlékeztem) nyelvész, graffiti- és hip-hop pionír Gothic Futurism/Iconic Panzerisms című elméleteiről a New York-i New School for Social Research-ben tartott előadását követő összejövetelen ismerkedtünk meg, lettünk barátok. Megismerkedésünk éjszakáján, mint annyi más alkalommal, hajnalig beszélgettünk a művészet 1970-es években bekövetkezett paradigmaváltásáról és aktuális funkciójáról.
Amedeo Clemente Modigliani (1884– 1920), Shyne egyik példaképe is szóba került. Az olaszországi születésű, rövid életű, tragikus sorsú művész és a rapper veszélyes élete között sok a párhuzam, nyilván a „hasonló hasonlót vonz” törvénye irányította Shyne figyelmét Modigliani életére és művészetére. Modiglianihoz engem is személyes kapcsolat fűz: 1978-ban egykori stúdiója közelében laktam néhány hónapig, a párizsi Montmarte Le Bateau-Lavoir-nak nevezett szekciójában, a Rue Caulaincourt 67. III. emeletén.
Modigliani az olaszországi Livornóban született, intellektuális, arisztokrata szefárd zsidó családból, akik családfájukat Spinozáig vezették vissza. A családi vagyon egykedvűen pörgő bolygónkra érkezésének idejére már elpárolgott, csak a régi könyvek egy részét, a felmenői által megőrzött legendáriumot és a szellemi felsőbbrendűség biztos tudatát vehette át örökségül. Nehéz anyagi körülmények között nőtt fel. Számos súlyos betegséget – köztük a tífuszt és a tuberkulózist – élt túl gyermekkorában.
Korán elkezdett rajzolni és festeni. 14 éves korában a tífusz okozta láz delíriumában látni akarta a firenzei Palazzo Pitti és az Uffizi Képtár képeit. Anyja megígérte, hogy ha meggyógyul, elviszi Firenzébe. Környezete csodának vélte, maga is annak gondolta, hogy néhány nap múlva teljesen helyreállt az egészsége. Anyja nemcsak teljesítette ígéretét, hanem a legismertebb livornói festőiskolába is beíratta, ahol Guglielmo Micheli lett a mestere.
Modigliani gyermekkorától kezdve privilegizált lényekként, az átlagemberektől radikálisan különböző fajként látta a művészeket. „Más jogaik, más értékeik, más szükségleteik vannak, mint a közönséges embereknek, s ezek a normális standardok fölé emelik őket.” – írta 17 éves korában. Sok kamasz gondolkodik így saját magáról, Modigliani azonban egész életét felsőbbrendűsége biztos tudatában élte le. Mindig ifjú hercegként öltözött és viselkedett. Fejét magasra emelve, egyenes derékkal járt, minden mozdulatát gondosan megkomponálta. Görög és római szobrokra emlékeztető, szép, szabályos, érzéki arccal és tökéletes testtel áldotta meg a sors. Elcsitult a beszélgetés, minden tekintet felé irányult, ha belépett egy szobába, kocsmába vagy kávéházba.
Művészeti tanulmányait hamar abbahagyta, saját magát tanította mindarra, ami a művészetből érdekelte. Korán megismerte Cézanne munkásságát, az akkor divatos afrikai szobrokat és az olasz reneszánsz festészetet, amelyből leginkább Botticelli és a sienai vallásos művészet volt rá erős hatással.
1906-ban, 22 éves korában Párizsba költözött. A városba érkező kortárs ifjú művészekkel ellentétben nem a lehető legolcsóbb lakást kereste, hanem egy jó szállodában vett ki szobát és dandyként, drága, divatos ruhákba öltözött. Igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy anyagilag független, nincsenek pénzügyi gondjai. Kezdetben, egy nagybátyjától örökölt tekintélyes summának köszönhetően így is volt, de miután a könnyen jött pénzt gyorsan elköltötte, akkor is sikerült fenntartania a látszatot. „Úgy néz ki, mint egy magát legjobb vasárnapi ruhájába öltözött munkásembernek kiadó ifjú isten” – írta róla barátja, Ossip Zadkine szobrász.
Miután nem tudta többé fizetni hotelszámláit, a Montparnasse és a Montmarte akkor divatos művész-negyedeiben vándorolt lakásról lakásra, igyekezve támogatókat találni. Egy jóképű fiatalembernek ez nem okozott gondot a korabeli Párizsban. Egymás után karolták fel gazdag barátnők. Néha hosszabb ideig tartó kapcsolatokba is bonyolódott. Először az angol újságíró és költőnő, a drogokat, kóbor macskákat és a bohém életformát kedvelő Beatrice Hastings (1879–1943) vette szárnyai alá, aki Alice Morning és Emily Alice Haigh neveken a párizsi művészeti szcénáról írt tudósításokat a The New Age című avantgárd magazin és más brit kiadványok számára. Később Anna Akhmatova orosz költőnő, végül Jeanne Hébuterne festőnő lettek az őrangyalai. Az utóbbi haláláig kitartott mellette. Meryle Secrest könyvében sokat ír a Modiglianit támogató nőkről, szeretői mellett a fiát istenítő, francia származású anyáról, az önfeláldozó és nagyon intelligens Eugénie Garsin-Modiglianiról is.
Párizs ténylegesen a világ szellemi központjává vált a 19. század végén. A világ minden tájáról özönlöttek ide a művészek, írók, tudósok. Innen indultak világhódító útjukra az egymást követő művészeti irányzatok. Itt, a füstös mulatókban, kávéházakban, bordélyházakban, napokig tartó bulikban folytatott eszmecserékből születtek meg a modernizmus alapjait építő gondolatok. Sok művész élt igen nehéz körülmények között a városban, de a szellemi táplálék feledtette velük a valós éhezést, nyomorúságot.
A művészek, ilyen-olyan bohémek valódi, egymást érteni igyekvő, egymást támogató közösséget formáltak, amelybe bekerülni nagy fegyverténynek számított a nem-művészek számára. Paul Alexandre (1881–1968), a dúsgazdag orvos és műgyűjtő óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy bekerülhetett ebbe az izgalmas társaságba. Kibérelt egy lebontásra ítélt, 12 szobás palotát, amelyet sürgősségi műteremként és ideiglenes lakóhelyként használhattak művészbarátai. Maga is beköltözött és gyakran rendezett vacsorákat és zajos, gyakran orgiákban végződő bulikat, amelyeknek állandó vendége lett Modigliani is. Az ételek és italok mellett az orvos drogokkal is bőségesen ellátta vendégeit.
A hasis, ópium és – a jó Freud doktor által lelkesen propagált, a többi droggal együtt akkor még legális – kokain ugyanolyan gyakori, a művészek és a nagypolgárság által teljes természetességgel használt tudattágító szerek voltak a korabeli Párizsban, mint az abszint, vagy a bor. A vissza-visszatérő tuberkulózisától szenvedő Modigliani rendszeres használója lett minden olyan szernek, amely feledtetni tudta betegségét. Alkoholizmusa és a rendszeres droghasználat következtében 30 éves korára az összes fogát elveszítette és viselkedése is egyre szélsőségesebbé vált.
Sokarcú, folyamatosan szerepeket játszó ember lévén ismerősei, barátai egymásnak ellentmondó véleményeket írtak róla. A műtermét megosztó C. R. W. Nevinson angol művész kedves, megbízható, korrekt, tapintatos emberként írta le. Galeristája, Paul Guillaume szerint elbűvölő, impulzív, állandóan vitatkozó vagány volt. Max Jacob író, Dr. Alexandre bulijainak törzsvendége az általa ismert legkellemetlenebb szarháziként, fennhéjázó, érzéketlen, állandóan dühös, gonosz szörnyszülöttként emlegette.
Ahogy Paul Gauguin, akinek ellentmondásos személyiségéről korábban már írtam, Modigliani sem lehetett könnyen elviselhető jelenség környezete számára, de művészete mellett biztosan voltak olyan emberi értékei is, amelyek miatt sokan kitartottak mellette. Legerősebben Jeanne Hébuterne szerette. A gazdag, konzervatív családban született, tündéri szépségű lány 18 éves volt, amikor megismerkedtek. Anyagilag és érzelmileg is támogatta nehezen kezelhető, beteg barátját, egy időre sikerült is jobb szellemi és testi állapotba hoznia. Összeköltöztek, gyermekük született. Kapcsolatuk elején Modigliani anyagilag is sikeressé vált.
Aztán újra erőt vett rajta a betegség, az őrület, és függőségeit sem tudta kezelni. Egyre inkább terrorizálta barátnőjét, előbb pszicho-terrorral, aztán fizikailag is, miközben folyamatosan megcsalta. Házasságot ígért neki, de soha nem vette feleségül. Négy évvel megismerkedésük után, 1920. január 24-én Modiglianival végzett a tuberkulózis. Egyesek szerint ópiummal adagolta túl magát. Jeanne Hébuterne két nappal később, terhessége nyolcadik hónapjában, egy hatodik emeleti ablakból kiugorva vetett véget életének. Modiglianit herceghez illő módon, nagy pompával, a párizsi Père Lachaise temetőben, a kulturális elit számára fenntartott parcellában temették el barátai. Jeanne halálát titokban tartották a botránytól rettegő szülei. Titokban temették el, elmúlásáról nem tudósítottak a lapok.
Ami Modigliani művészetét illeti, jelentőségéről megoszlanak a vélemények. Még a jelen értekezés tárgyát képező, igen olvasmányos, alapos, számos eddig ismeretlen életrajzi tényt feltáró könyv írója, Meryle Secrest sem igazán tud mit kezdeni vele. Az biztos, hogy ő volt az első ismert művész, aki a női szeméremszőrzetet le merte festeni. Sikerült kialakítania egy képregényszerűen emblematikus, könnyen másolható stílust. Hosszúnyakú, elnyújtott figurákat ábrázoló képei és szobrai vonzották a követőket, mindmáig élő iskolát teremtett. Kortársaihoz képest azonban nem mondható úttörőnek. „Tíz évvel mögöttük járok” – lamentálta szomorúan, amikor élete vége felé megismerkedett Picasso és Braque munkáival, és tökéletesen igaza volt.
Nagytehetségű művész lévén kérdéses, hogy vajon fel tudta volna gyorsítani evolúcióját, ha még néhány évet, vagy évtizedet ad neki a sors? Persze Meryle Secrest könyvének nem Modigliani művészetének értékelése a célja. Ő egy rendkívül érdekes sorsot, kort és helyet kívánt ismertetni, és célját sikerrel elérte. Kedves Shyne, ezúttal is köszönöm a remek születésnapi ajándékot. Remélem sikerül tisztáznod magad a törvény előtt és visszaköltözhetsz New Yorkba, ahová te és művészeted igazán tartoztok.