Nem véletlenül vállalta az osztrák főváros polgármestere –
Dr. Michael Häupl – a „Festett Bécs” címmel most nyílt kiállítás védnökségét.
Kéttucatnyi rangos mester félszáznyi műve látható az 1800 és 2000 közötti két századból
a Schottenringen, az 1921-ben alapított Szaal Galéria év végéig tartó
rendezvényén.

A nemzedékeken át családi tulajdonban lévő neves
műkereskedés önként vállalt profilja hosszú évtizedek óta a festett, vésett
vagy maratott bécsi vedutákkal dekorált biedermeier díszüvegek és emlékpoharak
mellett az akvarell, olaj vagy vegyes technikájú városképek forgalmazása.
Most olyan nívós időutazást kínálnak az érdeklődőknek, amelyet követve a
patinás metropolis fejlődése mellett a legismertebb osztrák mesterek
stílusváltásait is megfigyelhetik az idők folyamán. A reprezentatív sort
Balthasar Wigand kezdi, aki korának egyik legnépszerűbb miniatúra-piktora volt.
Kollegáival ellentétben viszont nem az arcképet részesítette előnyben, hanem a
csaták, parádék és bevonulások ünnepélyes jelenetei mellett főként a sokalakos
városrészleteket kedvelte. Színeinek finomsága mellett biztos vonalvezetés
jellemzi akvarell és gouache kompozícióit, amelyek pontossága nemcsak a
császárváros korrekt topográfiáját örökítette meg a 19. század első felében,
hanem az utókor számára is megőrízte a biedermeier hamisítatlan atmoszféráját.
A pillanat hangulatát kapta el urbánus mozzanatain Carl Wenzel Zajicek is, aki
főként a fény- és árnyékhatások kontrasztjaival teremtett frappáns vedutákat.
Az itáliai születésű Emil Barbarini olaszos temperamentumát a vásárok
tarkabarka forgataga vonzotta, így számos bel- és külföldi hal-, szárnyas- vagy
zöldségpiac mellett életművének fő vonulata a bécsi virágpiac maradt a maga
mediterrán koloritjával. Vele ellentétben viszont Ernst Graner főként a patinás
műemlékek adekvát krónikása, a Szent István dóm égretörő gótikájától a barokk
koráig (a régi egyetem épülete, a jezsuiták temploma, a ferencesek tere és így
tovább). Friedrich Frank is ugyanezeket az architekturális motívumokat kapta
ecsetvégre minduntalan, míg Paul Kaspar a zöldövezetek felé nyitott, a Hofburg
nyilvános parkká alakított udvarai és a Grinzing hangulatos kertvendéglői
mellett a virágárusok alkalmi standjaiig. Richard Pokornytól az Albertina
látványában, illetve a Rauchfangkirche sziluettjében gyönyörködhetünk és még
hosszasan folytathatnánk a múlt század fordulóján működött kismesterek sorát.

A huszadik század derekától „az  új tárgyiasság” uralkodott az osztrák
fővárosban, amely a Bécs-ábrázolásokban is az ember és természet avagy a
társadalom és a kultúra folytonosan változó kölcsönös viszonyát vizsgálta. A
saját és a város identitásának keresése vezérelte például Otto Rudolf Schatzot,
amikor az ötvenes években dinamikus ecsetvonásokkal és expresszív kolorittal megörökítette
a mozgalmas tömegjelenetet a Városháza parkjában, a Bécsi Ünnepi Hetek
megnyitása alkalmából. Kortársa, Ernst Schrom legtermékenyebb periódusának az 1948
és 1969 közötti évtizedek bizonyúltak, amikor kifinomúlt duktussal és
színskálával alakította ki nemcsak sajátos arcélét, – lásd a Belvedere, a
schönbrunni kastély parkja vagy Kahlembergerdorf ábrázolását –, hanem ezzel
párhuzamosan az úgynevezett „osztrák színexpresszionisták” csoportjának egyik
legjelesebb képviselőjévé is vált. A hetvenes években Hans Robert Pippal a helyi
hagyományokat őrző, hangulatos utcák hűséges krónikása lett, a magyarok körében
is jól ismert belvárosi Hawelka-vendéglő környékétől kezdve a dimbes-dombos Grinzing zöldövezetéig. Hozzá
hasonlóan kedveli a behavazott sikátorok intimitását Wolfgang Schöntal is,
főleg régi templomok hátterével. Wilhelm Kaufmann vizuális metaforákat teremt
ipari körzetekből – például a Stadlauer Brücke vasúti hídjának égretörő
acélszerkezetét helyezve középpontba, alatta a Dunán horgonyzó hajóval –, Hans
Wulz pedig az olyan „agyonfestett” témában is tud újat és dinamikusat nyújtani
a gyalogos és közúti forgalom előtérbe helyezésével, mint az opera körútra
tekintő homlokzata. De ez már a nyolcvanas évek „divatja”…

Tulajdonképp innen kezdi nemzetközi kortárs mustráját a
közeli Kohlmarkton székelő The Glass Place, elnevezéséhez híven kizárólag
esztétikus és ugyanakkor praktikus üvegekkel. A magyar származását rákérdezés
nélkül is nyíltan felvállaló galériatulajdonos – André Sikabonyi –  hosszú esztendők óta működik együtt olyan
rangos mesterekkel, mint az ausztráliai Noel Hart vagy Bethany Wheeler,
akárcsak a Bécsben élő és alkotó amerikai Jack Ink. Így sikerült felküzdenie
magát ezen a téren az élvonalba és manapság műkereskedése szájról-szájra
terjedő „titkos tippnek” számít belföldön és az ország határain túl egyaránt. Favoritjai
közül a fiatal angol művésznő – Desirée Hope – a tavalyi üvegbiennále egyik
díjazottja volt Nagybritanniában, míg Jeffrey P’ang – vegyes helyesírású nevéhez
híven – a kínai hagyomány és az amerikai korszerűség sajátos elegyét hozza
létre frappáns műtárgyain. A két utóbbi „újonc” mellett André Sikabonyi
legújabb felfedezettje a tradicionális muránói üveg-manufaktúrákból érkező,
ámde rendkívül fiatalos és friss hangvételű Eros Raffael, aki a legkülönfélébb
előállítási technikákat sajátította el a több évszázados itáliai előzményekből és
ezáltal sokoldalúsága jól kibontakozhat, szabadon szárnyaló fantáziája nyomán. Vele
ellentétben, honfitársai közül Riccardo és Pietro Ferro épp egyedi üvegfúziójával
vált összetéveszthetetlenné, míg Afro Celotto „védjegye” a hosszúnyakú tárgyak
elegáns vonalvezetése. A galériás szerint ők a közeljövő garantált sztárjai –
akár világviszonylatban is –, akik köré egyre inkább felzárkózik az osztrák
fiatalok ígéretes csoportja.