Tíz éve halt meg Rozsda Endre a vékonyka hazai szürrealizmus egyik legnagyobb – tulajdonképpen Párizsban befutott – képviselője. Az évforduló alkalmából a fővárosi galériákat ellepték Rozsda munkái, a Várfok utca összes galérianégyzetméterét Rozsda foglalja el, a kicsiny Várfok Teremben grafikák, az XO-ban szürrealista festmények, a kibérelt Várnegyed Galériában meg korai művek, miközben a Budapest Galéria is Rozsda-olajképeket és rajzokat mutat be, a Francia Intézet pedig a művész kevésbé ismert fotóiból egy válogatást.
A jubileumi láz nem spontán, hanem célzatos: a jó hat évtizedet Franciaországban leélt festőnek jócskán elkel még a hazai hírverés, mivel alig épült bele a művészettörténeti tudatalattiba. Pedig a legendáriumhoz van elegendő alapanyag: az Európai Iskola egyik alapítója volt (sőt, a nyugati izmusokat képviselő csoport bezárását ő jellemezte frappánsan „a Japánban meghalt egy európai” bonmot-val), Párizsban bekerült az avantgárd oligarchák klubjába, a kubizmus szülőszobájában, a montmartre-i Bateau-Lavoir-ban dolgozott, valamelyik kiállításához pedig a szürrealizmus pápája, André Breton írta az előszót. Ennyi elég is lenne a hírnévhez, de a szétszórt, apró tárlatok nem csak a mítoszt dagasztják. A Várnegyed Galériában például ott vannak az 1937-es nagy avantgárd fordulat előtti útkeresés festményei, a Kernstokot idéző, csenevész fiúaktok, az erőteljes színekben fürdő expresszív szénaboglyák, az Aba-Novákra hajazó, masszívan festői tehenek és a gyöngyházfényű derengésbe vont, dércsipte falusi látképek. Rozsda a harmincas évek összes szolid irányzatába belekóstolt, majd jött egy katartikus Bartók-koncert és az esztétikai pálfordulás. Amikor a hazai előképeket lecseréli a párizsiakra. Ezért festett például egy tökéletes Matisse-aktot, jellegzetes zöld vonással az orrán, meg erotikusan dagadó, repkedő női kebleket, Picasso modorában. Expresszív próbálkozások után egész gyorsan eljut a kaleidoszkópszerű, tarka-barka absztrakt szürrealizmushoz. Ez az igazi énje, amit az ötvenes évekbeli kényszerpihenő után, ”56-tól Párizsban ismét csúcsra járatott. (Ebből a korszakból válogatott az XO Terem és a Budapest Galéria.) Ékszerszerűen, gyöngyökként burjánzó részletgazdag non-figuratív formák, a geometriát nélkülöző, önkéntelenül áradó háromszögek, körök, négyzetek, pettyek, vonalkák. Kubista karácsonyfák és szürrealista rózsaablakok. Rozsda szertelen és zabolátlan, de van benne valami későromantikus negédesség. Ahogy a szétaprózott, sokszínű ékszer-pikkelyek között feltűnik egy-egy klasszikus szépségű nőalak, az már Klimt dekadenciáját idézi. Ami végső soron nem is furcsa, hiszen Rozsda nem a szürrealizmus nagy, pszichoanalitikus hőskorszakához csatlakozott, hanem az izmus kései, manierisztikus kiteljesedéséhez.