Réges-régen, a kelkáposztafőzelék- és lábszagú múlt alattomos ködében nem kis részben Salvador Dalí munkái és lénye hatására hagytam ott a mérnöki pályát és lettem művész.
Kortársaim közül kevesen kedvelték személyét és munkásságát, egyikük sem annyira, mint én. A modernizmus hipnotizáltjainak többsége még ma sem engedi be őt a művészetek Pantheonjába, hogy elfoglalja méltó helyét a koncentrált közlés istenei között.
Dalí számomra azért volt fontosabb, mint mondjuk Picasso, mert többet, minőségileg mást adott, mint a mégoly izgalmas műveket gyártó művészek. A kikerülhetetlen, kivédhetetlen, letagadhatatlan természeti jelenségekhez hasonlítanám. Kreativitása nemcsak műveire, hanem egész sorsára kiterjedt: maga akarta kontrollálni, megformálni azt. Az első média-hackernek tekinthető, aki fél évszázaddal David Bowie előtt már pontosan tudta, hogyan kell használni, a maga akarata szerint manipulálni a médiát.
Kortársai legtöbbjével ellentétben pontosan ismerte a modern világot, annak működését és működtetése lehetőségeit. A szürrealizmus mestere igazi realista volt. A művészetről alkotott romantikus, sokakban máig élő illúziók rabja, a dogmatikus André Breton többek között éppen a médiatudatossága miatt zárta ki a szürrealista mozgalomból. Tökéletes volt Dalí válasza a bolsevik szellemiségű kirekesztésre: „Engem nem lehet a szürrealizmusból kizárni. A szürrealizmus én vagyok.”
1985-ben, New Yorkba költözésem után, a Museum of Modern Art kiállításán volt először alkalmam eredeti Dalí-festményeket látni. Meghökkentett, hogy milyen kisméretűek ezek a reprodukciókon monumentálisnak látszó művek. Elbűvölt a nagy, klasszikus mesterek, elsősorban Velázquez szakmai felkészültségét idéző ecsetkezelés, a fényekkel, színekkel, formákkal való játék zsenialitása. 15 évvel korábban, amikor reprodukciókat tanulmányozva, Dalí festményeit másolva és átértelmezve tanítottam magam festeni, még elsősorban képzelőerejének határtalansága fogott meg. A másik két mesteremhez, az idősebb Pieter Brueghelhez és Hieronymus Boschhoz hasonlóan ömlöttek nyughatatlan lelkéből a nem evilági figurák, tájképek, paradoxonok, összefüggések.
Művészete tökéletes ellentéte volt annak a sivár, dimenziók, valódi mélységek és magasságok nélküli, lélekgyilkosan humortalan világképnek, amelyet a létünket akkor az életnagyságnál kisebbre zsugorítani igyekvő bolsevisták ránk akartak erőltetni. Nem véletlen, hogy a hatalom zsoldjában álló akkori, ma is nagyra becsült műítészek olyan alpári gúnnyal szólták le „dekadenciáját”. Lesújtó véleményük sokakban máig rögzült, képtelenek érezni, élvezni, hasznosítani a teremtő, vidám őserőt, ami Dalí műveiből és lényéből árad.
Az eredeti Dalí-műveket óriási méretűeknek gondolva hatalmas táblaképeket festettem először, azok készítése közben, a saját hibáimon okulva tanultam meg az olajfesték használatának titkait. Persze igyekeztem a Dalíéhoz hasonló pontossággal kidolgozni az ördögöt magukban rejtő részleteket. Nullás, a fényképek retusálásához akkor használt legvékonyabb ecsetekkel munkálkodtam a hatalmas felületeken. Másfél évtizeddel később, Dalí eredeti festményeit látva döbbentem rá, hogy hiába igyekeztem annak idején minden szőrszálat egyenként megfesteni a kitörő vulkán krátere fölött repülő, lángoló ló farkán, igyekezetem sokkal kalibánibb, sokkal durvább, drabálisabb eredményekhez vezetett, mint Dalí finom, légies, biztos kezű, szubminiatűr ecsetvonásai, hiszen ő nemcsak minden egyes szőrszálat festett meg, hanem a fények és árnyékok játszadozását is valamennyin.
Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech, Púbol márkijának késői munkássága szokatlanul korán kezdődött. Az 1904-ben született művész az 1930-as évek elejére megfestette a szürrealizmus mesterműveit. A következő évtized alatt nimbusza folyamatosan csökkent, éppen a művészete, életformája lényegét adó önreklámozása, tévesen jobboldalinak gondolt politikai függetlensége és vissza-visszatérő katolicizmusa miatt. Ráadásul apjával, a Galához, Paul Éluard korábbi, orosz feleségéhez fűződő, szenvedélyes románcát ellenző Don Salvador Dalí y Cusival is megromlott a viszonya.
Don Salvador olvasta egy barcelonai lapban, hogy fia nemrég kiállított Párizsban egy Jézus Krisztus Szent Szíve című rajzot, felirattal: „Néha, mulatságból leköpöm anyám arcképét.” Miután a rosszalkodó fiú megtagadta, hogy rajzát visszavonja a kiállításról, apja 1929. december 28-án kidobta a cadaquès-i családi otthonból és kitagadta. A következő nyáron Dalí és Gala a közeli Port Lligat öbölben bérelt egy halászkunyhót, amelyet a következő évek során Dalí extravagáns villává bővített. Kirekesztése folytatódott. 1934-ben, Breton követelésére szürrealista bíróság elé állították és kizárták a mozgalomból. Az európai kritikusok már csak lejárt lemezként írtak róla.
Csillaga amerikai működése következtében kezdett el újra fényleni. A szürrealista mozgalomból való kizárása után nem sokkal ismerkedett meg Julian Lévy amerikai műkereskedővel, aki segítette New York-i bemutatkozását. Persze az önreklámozást művészete szerves részének tekintő Dalí nem szorult sok segítségre. Egy örökkévalósággal a nézeteiket botrányok segítségével terjesztő amerikai yippie-k és a punk mozgalmat botrányokkal elindító Malcolm McLaren előtt már pontosan ismerte a skandalumok promóciós erejét.
A média érdeklődését felkeltő és fenntartó botrányos eseményeket, kiállításokat rendezett, botrányos kirakatokat tervezett, nagy média-vihart kavarva részt vett az 1939–40-ben városban rendezett Világkiállításon (Dream – Álom). Hiába pöfögött ellene még évekig a tehetségtelen, humortalan szürrealista ideológus, André Breton Európában, Dalí egyre magasabbra ívelő röptét nem tudta megállítani. A második világháború kezdete után, 1940-ben Dalí és Gala Amerikába költözött, ahol a következő nyolc évben éltek. A művész ideje nagy részét írásnak szentelte. 1941-ben forgatókönyvet (Moontide – Holddagály) írt az akkor Hollywoodban dolgozó Jean Gabin számára. 1942-ben publikálta önéletrajzát (The Secret Life of Salvador Dalí – Salvador Dalí titkos élete). Katalógusokat írt kiállításai számára. Walt Disneyvel kollaborálva készített animációs filmet (Destino). Alfred Hitchcock számára álmodott álom-szekvenciát (Spellbound – Elbűvölve).
Annak ateizmusa és kommunista nézetei miatt szakított legközelebbi barátjával és munkatársával, Buñuellel, ami tovább rontotta reputációját liberális körökben. Amíg a szürrealista művészek többsége a baloldali ideológiák vonzásába került, ő megmaradt függetlennek, sőt időnként a valláshoz fordult inspirációért, lelki támaszért. Vallásosnak, ráadásul – bár ironikus, gyakran blaszfémikus módon – katolikusnak lenni egy művész számára mindmáig merész dolog a liberális ateista műkritikusok kontrollálta amerikai művészeti piacon. Dalí botrányai azonban bőségesen ellensúlyozták a fanyalgó, gúnyos kritikákat. Képeinek eladása, honoráriumai révén dúsgazdag emberként költözött vissza 1949-ben szeretett Katalóniájába.
Az atlantai High Museum Dalí: The Late Work című kiállítása végérvényesen érvényteleníti azt az általánosító szakvéleményt, miszerint a késői Dalí művek rosszak, illetve hogy a legtöbb Dalí-mű késői. A szürrealista mester rehabilitálása, jellemző módon nem Európában, hanem a sok európai által még mindig kulturálisan csököttnek tekintett Amerikában történt meg. Ott vették a fáradtságot a kritikusok és művészettörténészek Dalí művészetének újbóli áttekintésére, átgondolására, valós kontextusba való helyezésére. A régebbi mesterek munkásságát elfelejtetni, eljelentékteleníteni igyekvő ifjúság-kultusz ereje hanyatlani látszik, lehetővé téve az objektív értékfelméréseket.
Persze a kiállításon láthatunk akár rossznak, ízléstelennek minősíthető Dalí-műveket is. A művész időnként szeretett kifejezetten rossz, ízléstelen műveket is alkotni, hogy ezekkel is tágítsa kreativitása határait és bosszantsa kritikusait. Különösen portréi minősíthetők pocséknak. Egyedül az imádott Gala arcképét tudta újra és újra remekül megfesteni, Velázquez és Vermeer példái nyomán. Bár én, a hálás tanítvány a mások által rosszaknak tartott műveit is szeretem, mindenki megnyugtatására közlöm, hogy az atlantai High Museumban kiállított művek többsége kétségtelenül meghökkentő remekmű.
Nemcsak a festmények, rajzok, szobrok, hanem a Philippe Halsman fotóművésszel való kollaborációjából született fényképek is, amelyek emlékeztetnek arra, hogy Dalí nemcsak festő, rajz- és szobrászművész volt, hanem az egyik első performansz művész is. Láthatjuk, ahogy eljátszott trade-mark bajuszával, bikaszarvakká (Bikaszarv, 1954), dollárjelekké (Avida Dollars, 1954) csavarva büszke arcszőrzetét. Láthatjuk farkasszemet nézni rinocérosszal (Caos y Creación de Dalí, 1960), macskák és vízsugár társaságában repülni (Dalí Atomicus, 1948), mesterét, Velázquezt imitálni, ahogy az a Las Meninas című képét festi op art esernyő-háttérfüggöny előtt (Las Meninas después de Velásquez, 1965). Láthatjuk Dalít Andy Warhollal beszélgetni Max’s Kansas City bárjában, filmet rendezni, happeninget csinálni, óriási tojásból feleségével Port Lligatban megszületni, tévéinterjúkat adni, csokoládét, Alka-Seltzert és szállodát reklámozni, Kaliforniában bulizni, televíziós vetélkedőben szerepelni, saját művét felnyársalni, megismerkedhetünk egykori homoszexuális szeretőjével.
Önéletrajzi filmjét Orson Welles narrálja. Az interjúk közül az egyikben azt mondja, hogy rossz festőnek tartja magát, mert túl intelligens a festészethez. Számtalan tehetséges festőt ismerve pontosan értem, mire gondolt. Azt is megtudhatjuk az interjúkból, hogy nem kedvelte, szélhámosságnak tartotta az absztrakt festészetet általában, az absztrakt expresszionizmust különösen.
A kiállítás gerincét természetesen a festmények, rajzok, szobrok, ékszerek, nyomatok és a hologramok alkotják (Dalí az elsők egyike volt, aki ezt az új technikai lehetőséget kipróbálta). Tanulmányozhatjuk, ahogy szinte már természetfelettinek minősíthető festészeti és rajztudását egyre távolabbi határokra vitte és diverzifikálta. Megérthetjük motivációit: a vallásos hit, a régi mesterek szeretete, a tudomány legújabb eredményei, a különböző tájak, különösen Katalónia tengerpartja adta az inspirációkat. Átérezhetjük a sürgetést, hogy mindig új, meglepő, a kor szellemiségét megszólítani, bárkivel versenyezni képes legyen.
Az egyik legkorábbi „késői” festménye a Picasso Guernikájára szellemesen, lehengerlően válaszoló Telefonba harapó vak lovat szülő autóroncs 1938-ban készült. A Keresztelő Szent János Krisztusa című 1951-es festmény kiforrott reneszánsz festőnek mutatja. Az 1950-ben festett Port Lligat Madonnája című, nagy szerelmét, Galát Szent Szűzként ábrázoló képen minden lebeg, mint az anyagot alkotó atomok. Dalí szenvedélyesen érdeklődött az atomfizika eredményei iránt. A látszólagos lazaság és mindent átlengő, vad humor ellenére a művek mélyek és komolyak. A Raffaello Madonnájának maximális sebessége című festményen azért szerepelnek rinocérosz szarvak, mert növekedési szekvenciájuk a később Mario Merzet és Donald Juddot is inspiráló, Fibonacci sorozat néven ismert matematikai formulához alkalmazkodik.
Ahogy azt a Roy Lichtenstein és Sigmar Polke műveihez hasonlító 1958-as Sistine Madonna című képét tanulmányozva megérthetjük, tisztán érzékelte a pop art, a neo-expresszionizmus és a fotó-kisajátítás irányzatainak közeledését. Sokan tanultak tőle. A Három pi-mezonnal körülvett szent című festmény hatása tisztán kivehető Mark Tobey munkáin. A Juan de Pareja, Velázquez asszisztensének portréja (1960) tanítványa, Yves Tanguy hozzá képest fantáziátlan, tökéletesen humortalan képein ironizál. Dalí a textúrák nagy mestere is volt, folyamatosan kísérletezett a felületek manipulálásával, újszerű hatások elérésével. Az első rétegeket a reneszánsz mesterek stílusában festette, aztán addig gyötörte őket, amíg valami sohasem látottá változtak. Kitűnő példái ennek a felületkínzásnak az 1968–69 között festett Dionysos Cadaques tökéletes képmását köpi ki egy háromemeletes gaudiánus asszony nyelvének hegyén.
Ha Dalí 1938-ban meghalt volna, valószínűleg egy nagyon kicsi, bár előkelő helye lenne a művészettörténetben. Azzal, hogy sokáig élt – 1983-ban hagyott fel a festéssel, hat évvel később halt meg – olyan kikerülhetetlen, jelentős örökséget hagyott ránk, amely pszichológiai és művészi értelemben egyaránt felmérhetetlenül gazdagabb, tanulságosabb, mint korai műveinek és létezésének összessége volt.
High Museum, Atlanta
2010. augusztus 7. – 2011. január 9.