Tárcanovellába öltött képeslap a horvát kortárs művészet magánalapítású bemutatóhelyéről, a zágrábi Laubából.

A zaccos, keserű rettenetet, amit a pincér kávé gyanánt hozott a szálló teraszán, majd leült cigarettázni, képtelenség volt meginni. A férfi mosolyogva jött aztán a pulthoz, hogy tejet adjon még hozzá, – Erős, hát erős, nem igaz? Semmi gond – mondogatta, és átöntötte az egészet egy nagyobb bögrébe. Együtt visszasétáltunk a kopott műfüvön a napernyők alá, és nézelődtünk tovább.

Túlhúzott fényű reggel, repedezett beton, kátrányfekete Franck, déli tempó, úton hazafelé a tengerről minden stimmel. Zágrábban nincs hiszti a dohányzás miatt a nyilvános helyeken. Erős, hát erős. Szokni kell és lehet: nemcsak Lino Lada, meg strandszandál az élet.

De csak ezután jön még, amit ez a kényelmes, egészséges kedélyű város kínál, és ami egyáltalán nem kevés. Például a hazai képzőművészetet magas színvonalon képviselő intézményeket, amelyek köréhez idén új ház csatlakozott.

Mint aki tudja, hogy a nagyszerű dolgok valamivel a leghétköznapibb szükségletek után következnek, a fogkrém-nagykereskedő Filip Trade d.o.o. mindjárt multinacionális kapcsolatrendszerének kiépítését követően gyűjteményépítésbe kezdett. Ezzel nemcsak kiváló művészek betevő falatjáról gondoskodott, de szándéka mellett a háború idején is kitartva a horvát kortárs szcéna megkerülhetetlen szereplője lett. Díjat alapított és adományozott négy évig (Filip Trade Award 2002–2005), berlini projekt keretében népszerűsítette alkotóit (Linienstrasse 113), és évente több kiállítást bonyolított szerte az országban. Legújabb innovációja egy Lauba névre keresztelt közösségi tér, amely egy sikeres cég marketingarzenáljával és magától értetődő természetességgel foglalja el az őt megillető helyet Dél-Európa legmenőbb kiállítóhelyei között.

Kíváncsi lennék, mit szólt volna a budapesti közönség, ha egy Filip Trade-kategóriájú magyar mecénás teljesen feketére fest egy műemlék épületet, és ALDI helyett kortárs művészetet (valamint saját irodákat) helyez el benne. A párhuzam a IX. kerületi élelmiszer-áruházzal nem véletlen: a Kuća Laubának otthont adó épület eredetileg a monarchia hadseregének lovardájaként funkcionált. Az idők folyamán előbb szövőgyárrá, majd a bontási terület egyetlen érinthetetlen (és eladhatatlan) ingatlanává alakult át. Ötévi elszánt vizionálás, tervezés és a százéves rétegek átfúrása-faragása után azonban egyedülálló minőség született. Nemcsak, hogy semmi, soha nem tűnhet benne olcsónak, de mindaz, amit a komor black cube magában foglal, megnyugtatóan nyílt, őszinte, illő és üdvös.

A kiállítási koncepció szerint az ötszáz darabos kollekció hónapról hónapra részben változó összetétellel kerül a közönség elé; és miközben reprezentatív háttérként szolgál a Filip Trade galérián kialakított tárgyalóihoz, a fokozatosan köztudatba kerülő kulturális vállalkozás alapját is biztosítja.

A főpályaudvaron a turistainformációtól megkapva a szórólapot, mindezekről fogalmam sincs, egyszerű kíváncsiság hajt. A leányzó a pult túloldalán először homlokot ráncolva próbálja kihámozni a szövegemből, mit akarok (nem emlékszem jól a hely nevére), és abból, ahogy rezignáltan a fiókba nyúl, látom, nem én vagyok az első a praxisában. Az ujjlenyomatos fekete kartont sokan forgatták, én magammal vihetem, hogy később a villamoson egy lány vad érdeklődéssel kérje kölcsön.

Ha jellegzetes balkáni, délszláv háborús témákra számítunk, mikor azt halljuk, kizárólag horvát kortárs műveket fogunk látni, nem sokat tévedünk, de érhetnek meglepetések. A gyűjteményben természetesen ez a vonal is markánsan kirajzolódik. Lovro Artukovićnak a főhelyen szereplő, a daytoni egyezmény aláírására egy berlini kocsmából reflektáló tablója (a tulaj és a vendégek államférfiak pózában, miközben Jugoszláviát krétával rajzolják újra az ártáblán), Kristian Kožul lőszerekből és csipkéből álló három harangja, mézeskalács-díszes rohamsisakja és temetői mécsesekből összeillesztett Oltárja egyértelműen megfelel a várakozásoknak. Legalább ennyire köthető, de más kontextusok felé is tereli a figyelmet Ivan Fijolić arany kézigránát-kollekciója, amelynek három darabja agyat, szívet és falloszt formáz, és a Mostarban felavatott majd eltávolított Bruce Lee-szobor rikító rózsaszín, ezúttal nem gondosan betájolt nézési irányú, statikus, hanem talapzatán forgó, fröccsöntött hatású verziója.

Bár a háború feldolgozásának évei még zajlanak, ugyanilyen meghatározó a ”90-es évek előtti társadalmi berendezkedés visszhangja, akár 1991 előtti, akár utáni művekről van szó. Braco Dimitrijević egyik ponyvájának felülete például (Tetszőleges járókelő, akivel délután 3:41-kor találkoztam New Yorkban, 1988) a személyi kultusz fonákja.

Korszakokon átívelő életművekből kiválasztott szobrok kapnak itt hangsúlyos szerepet, univerzális fogalommagyarázatok, mint a tanulságos Hazugság című videó és installáció  Alem Korkuttól. A fiatal Tina Gverović Horvátország jelenének értelmezését hajtja végre elgondolkodtató tájképeken keresztül (The Collector’s Item #1, 2006, The Meeting, 2006), míg Ivana Franke feketeségből kibomló LED-konstellációi ismeretlen tartományokba vezetik tapogatózó, 21. századi közönségüket.

Délies karc és nyugat-európai szűrési technikák, multikultúra és helyi érték, múzeumpedagógiai, gyakornoki és baráti kör program, családi hétvége és nyugdíjas workshop, meg egy kor lenyomata vagány körítéssel. Hogy a Filip Trade miért ezeket és ebben a sorrendben választotta, az ő dolga, csakhogy megosztotta velünk, és így eggyel több okunk van örülni Horvátországban.

Sajnos a kávézó még nem készült el, de várhatóan a Lauba, mint egy jó pincér, bőven gondoskodik majd a vendégeiről, ami a tej, a méz vagy a közvetlenség mennyiségét illeti; így lesz minden még meggyőzőbb itt. Valóban: frissebb, lágyabb, jobb.