A VII. kerületi Marek József utca egyik jobb napokat látott bérháza harmadik emeletén laktam az 1960-as években. Egy reggel arra ébredtem, hogy az ablakban, rezesbanda hangjaitól kísérve egy óriási arany ököl tűnt fel. Május elsejének reggele volt, a lelkes, fantáziadús dekorációkat cipelő felvonulók a mellékutcákból özönlöttek ki a Dózsa György útra, hogy az egykori Sztálin szobor talapzatán pajtásaival integető apjukat, Kádár Jánost üdvözöljék. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy az arany öklöt egy kerekeken gördülő, ugyancsak monumentális szőlőfürt követte. A szőlőszemeket még lázas buzgalommal festették a művészek. Az öklöt aranyszínűre festették ugyan, de valójában a munkásosztály mindig a megfelelő helyre lesújtó vasöklét jelképezte, az ünneplőbe öltözött populáció legnagyobb örömére.
A diktatúrák egyik legfőbb jellegzetessége a dizájn-tudatosság. Lehet, hogy a totális hatalom megszerzésére szerveződő mozgalom még csak a vezérből és néhány zilált haverjából áll, amikor már befejeződött az arculattervezés. Bár még nem tudják, hogy az ellenfeleik kinyírásán kívül mit is fognak kezdeni a megszerzendő hatalommal, már kész a logó, a zászló és az egyenruha. Hasonlóképpen jönnek létre és működnek a nagyvállalatok is, amelyek legfőbb célja a vásárlók pártfegyelemhez hasonló márka-hűségének biztosítása. A nagyvállalatok és a diktatúrák imázsa egyértelműen a képregények és rajzfilmek világának átemelése a való életbe, mint ahogy az üzleti és politikai stratégiák és taktikák is a gyermekek szórakoztatására készült szellemi termékek forgatókönyveinek humortalan változatai. A diktátorok ösztönösen tudják, hogy szex szimbólumok, feladatuk a tömegek fejének elcsavarása. Nem azzal csábítják el a tömegembereket, amit mondanak, hanem azzal, ahogy mondják azt, amit mondanak, és ahogy kinéznek. Érdemes megvizsgálni a diktátor-aspiránsok külsejének változásait a hatalomhoz vezető úton. Mintha egy színházi jelmeztervező vázlatait lapozgatnánk. Amint a leendő diktátor megtalálja a saját jelleméhez és az elcsábításra áhítozó tömegek vágyaihoz leginkább passzoló külsőt, hatalomra jut és többé nem változik. Elképzelhetetlen Lenin szakáll, Sztálin és Hitler bajusz nélkül, Mussolini és Mao arcszőrzettel, Kádár frakkban, vagy szmokingban.
Amint a diktátor hatalomra jut, azonnal gyilkolni és építkezni kezd. Miközben leszámol mindazokkal, akikkel korábban konfliktusa volt, például elették előle a tejbegrízt az óvodában, a föld felett gigantikus építményeket emel, amelyekkel az egyiptomi piramisokkal igyekszik versenyezni, a föld alatt pedig alagutakat fúrat. És pontosan megtervezett koreográfiák szerint, alaposan kigondolt és nagy gonddal megvalósított díszletek között elkezdi masíroztatni az ugyancsak alaposan megdizájnolt kellékeket, szimbólumokat cipelő alattvalókat. Akit tud, egyenruhába öltöztet. Aki ilyen módon nem kategorizálható, az vagy tapsoló közönség, vagy kiirtandó népellenség. „Elvtársak, kérek még a baloldalra háromszáz anyát! Mariska, már megint otthon felejtette a babos kendőt?! Kezdjék el kiosztani a sárga napozókat az óvodásoknak! Az orvos elvtársak vegyék fel a fehér köpenyt, injekciós tűket jobbkézbe!”
Steven Heller, a The New York Times egykori művészeti igazgatója Iron Fists címmel pazar kiállítású könyvet publikált, amelyben a nagyvállalatok és az általa legrombolóbbaknak minősített diktatúrák – a náci Németország, a fasiszta Olaszország, Lenin és Sztálin Szovjetuniója és Mao Kínája – ikonográfiáját, arculattervezését hasonlítja össze. Nem az a célja, hogy erkölcsi ítéleteket hozzon, hanem azt kutatja, hogy miért működtek, a nagyvállalatok esetében miért működnek olyan jól ezek a vizuális stratégiák. A könyvben szereplő diktátorok közül három művésznek gondolta magát. Mao verseket írt és a kalligráfia mestereként tisztelték. Hitler festőművésznek és építésznek készült, és a tömeggyűléseket, sőt a hadjáratokat, csatákat is filmrendezői szemmel tervezte meg. Mussolininak írói ambíciói voltak, s magát nagyoperák főszereplőjeként látta. Mindhárman saját kezükben tartották mozgalmuk vizuális elemeinek kontrollálását. Hitler hónapokig dolgozott a horogkereszt megfelelő arányain. Mein Kampf című könyvében hosszú oldalakon keresztül foglalkozik plakáttervezéssel, sőt, képleteket ad a szónoki emelvény méreteinek és magasságának megtervezésére is, a közönség számának függvényében. Mussolini maga válogatta ki azokat a római faragványokat, amelyekről mozgalma szimbólumait koppintották. Mao, az ősi, tömegmozgatásra már nem alkalmas kínai művészetet elvetve a szocialista realizmust kölcsönözte szovjet elvtársaitól és a nagy felvonulásokat, tömeggyűléseket a szovjet szocreál festők képei alapján terveztette. Az események koreografálását a magát színházművésznek vélő feleségére bízta. Lenin és Mussolini kezdetben igénybe vette országaik képzőművészeti avantgardjának eredményeit, mielőtt mindketten a neoklasszicizmusban találták meg az alattvalóik számára leginkább imponáló birodalmi stílust. Hitler hatalmi ambíciói felébredésének pillanatától ebben a stílusban gondolkodott. Heller nagyon jól látja, hogy a vezérek által alakított képregény karakterek funkciójukat tekintve semmiben sem különböznek a nagyvállalatok totemfiguráitól.
Phaidon Press, New York, 2008