A Magnum’s First és a Kontaktok című kiállítások a Mai Manó Házban, illetve a Capa Központban nemcsak bepillantást engednek a világ leghíresebb fotóügynökségének munkamódszerébe (tudjuk, Bresson mindig a kontaktcsíkokat kérte el, hogy felmérje valakinek a tehetségét) de világlátást is mutatnak, a „kalandorok etikáját”. Ugyanakkor elegánsan válaszolnak arra a fel nem tett kérdésre is, van-e helye a sajtófotónak a múzeumokban?
Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963.
© Rene Burri/Magnum Photos
A képek erősek, kifejezőek, önmaguknál többet mondanak, gondolatokkal teliek: nem ez-e éppen a művészet? Másrészt egymás mellé téve a fotók jól érzékeltetik, ezek a sajtófotográfusok mennyit adtak hozzá a műfaj fejlődéstörténetéhez is.
A Magnum fotóügynökség Robert Capa megvalósult álma. Az általa adott név a legenda szerint egyszerre utal kedvenc pezsgőmárkájára és a vállalkozás grandiózus jellegére. Ironikusan, összekacsintós módon úgy is fogalmazhatunk: „természetesen” magyar résztvevővel alakult meg a képügynökség, amelyik feltalálta a szerzői jog intézményét a fotográfiában, és olyan feltételeket teremtett fotósai számára, amelyek közt figyelmen kívül hagyhatták a magazinok nyomását. Mégsem érdemes ironizálni, mert itt az is megvalósul, amire George Cukor hívta fel a figyelmet legendás kiszólásában: „Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. A Magnumban a tehetség is rendben volt, de emellett valami nagyon fontosat még tudtak Capáék, amikor tető alá hozták az ügynökséget. Azt, hogy a legfontosabb, ami a fotós munkájához kell, az mem más, mint a függetlenség. A Magnum egyedülálló módon, immár csaknem hetven éve képes ezt megtartani.
Kivétel nélkül olyan emberek alkotják, akiknek az odatartozás kedvéért egy fikarcnyit sem kellett engedniük művészi, riporteri hitvallásukból. Megőrizhették önmagukat, világlátásukat, nem kényszerültek ilyen-olyan kompromisszumok megkötésére. Ezek az emberek hűségesek tudtak maradni etikai irányelveikhez.
Az alapítókat erős érzelmi kapocs és életkori azonosság, sajátos hit és értékrend kötötte össze – mindannyian hittek a háború utáni jobb világ újraépítésében. Erős egyéniségek voltak, akik már letettek valamit az asztalra, s magyarázza kezdeti sikereiket. Ám ahhoz már nem lett volna elég, hogy hetven éve töretlenül működjön a Magnum, átvészelve a technikai változásokat, a sajtó többszöri, gyökeres átalakulását, a meghatározó tagok halálát, a digitális korszak eljövetelét, a képalkotás és publikálás teljes megváltozását.
A Magnum létrehozói gyakorló fotográfusként pontosan tudták, mit nem szeretnek, mi akadályozza őket, tisztában voltak érdekeikkel. Működőképes, betartható szabályrendszert, ilyen értelemben szerencsés működési elveket találtak ki maguknak. Mindenekelőtt ahhoz ragaszkodtak, hogy a negatívok minden esetben náluk maradjanak, ne kerüljenek át a magazinokhoz. A negatív a szerzőé, és ugyanúgy eladhatja mint az ügynökség.
A másik fontos alapvetés a demokrácia: mindenki teljes jogú tag, az újak felvételéről, az ügynökséget érintő kérdésekről mindannyian szavaznak, minden tag egyenlő módon részvényes. Szisztematikus, két-két éves várakozási időkkel tagolt zsilipelés után válik valaki teljes jogú taggá. Először jelöltként figyelik a tevékenységét, aztán társult tag lesz újabb két évig – ez amolyan próbaidő, egy állandó tag felügyelete alatt -, majd állandó taggá válik, de még mindig újabb két év kell ahhoz, hogy részvényes is legyen. Túlkeveredve a hosszadalmas procedúrán, a Magnum család tagjaként már részt vehet a rendes éves összejöveteleken, szavazhat a társaságot érintő kérdésekben. Jelenleg körülbelül hatvanan vannak, érdekesség (vagy inkább sajátosság?), hogy köztük nagyon kevés a nő.
Nagyon lényeges, a kezdetektől, a szabadság ügye: a fotósok maguk dönthetnek milyen projekten és mennyi ideig szeretnének dolgozni. Még ha megrendelésre készülnek a képek, akkor is.
Két irodával kezdtek, New Yorkban és Párizsban, később nyitottak Tokióban is egyet. Gyakorlatilag folyamatosan anyagi gondokkal küszködve, de léteznek. Túlélésük egyik záloga, hogy felismerték a múzeumi világban rejlő lehetőségeket, vándorkiállításokkal járják a világot és galériákkal is kapcsolatban állnak.
Így kerültek most Budapestre is, két izgalmas kiállítással, de természetesen a Magyar Fotográfusok Házának és a Capa Központnak egyéb kapcsolata is van velük, és a tárlatok mellett nyár elején 15 profi résztvevővel workshopot is tartottak itt.
A Mai Manó Házban a Magnum’s First az ügynökség első kiállítását eleveníti fel, amit Ausztriában Az idő arcai címen lehetett látni, 1955-56 folyamán, öt helyszínen. A képek több mint 50 éven keresztül, gondosan elcsomagolva lapultak az innsbrucki Francia Kulturális Intézet alagsorában, mígnem valakinek eszébe jutott megnézni, mit is rejtenek a ládák. Nyolc fotós sorozata bukkant elő, de csak találgatni lehet a kiállítási koncepcióról, a létrejöttéről keveset tudunk. Az akkori kiállítók közül Erich Lessing él még, de nem emlékszik a kiállításra, a korabeli újságokban sem találni érdemi kritikát, leírást a tárlatokról, azt se lehet tudni, ez a teljes anyag-e vagy sem.
Játszótér a Városháza előtt, Bécs, Ausztria, 1954. © Erich Lessing / Magnum Photos
A megtalálás után, 2008-ban újra bemutatták a sorozatokat Bécsben, ott látta Csizek Gabriella, a budapesti kurátor is, aki az itteni tárlatokról szólva azt mondta: „Ilyenkor nincs nagy játéktere a kurátornak, egy kész terméket kell újracsomagolnia, nincs sok variálási lehetőség. Azért igyekeztem valamit hozzátenni: a Capa Központban light box-okat és nagyítókat helyeztem el a kiállítótérben. A sajtófotók kiválasztásánál is a helyi kurátorra van bízva, hogy az adott közegben, abban a kultúrában mi működik jobban. A Mai Manóban 200 képből álló vetítést tettünk hozzá, ami egy jövendőbeli, a következő másfél-két évben megrendezésre kerülő ‘Magyar anyag a Magnumnál’ munkacímű kiállítás előképe. A Magnum fotósai négy alkalommal jártak itt: a háború után, az ’56-os forradalom idején, a szocializmus időszakában a nyolcvanas években, valamint közvetlenül a rendszerváltás után – ezekből válogattam.”
Lehetne elemezni, melyik kép miért jó, de fölösleges volna. Szinte mindegyik emblematikus fotó lett, így együtt pedig XX. századi történelemóra, időrendben haladva. Események, politikusok, színészek, művészek, zenészek – kirajzolódik a világ folyása. Majd eljutunk oda is, amikor a figyelmük az egy közösségbe, egy szubkulturába, egy csoportba tartozó emberek felé irányult. Életmódok és szituációk megmutatása került előtérbe, ők is benne vannak abban, hogy kicsi lett a világ, mindenki itt van a szomszédban.
New Bond Street, London, Nagy-Britannia, 1953.
© Inge Morath / Magnum Photos
De a Magnumos kiállításokat leginkább a sztori viszi el. A Magnum’s First esetében az elveszett-megkerült anyag története és a korrajz. A megtalálás után megnézte képeket Anne Cartier-Bresson lánya, a világ legjobb fotórestaurátora, és úgy döntött, nem kell velük csinálni semmit. Jó állapotban maradtak meg, mert természetes anyaggal ragasztották őket és a nagyításoknak nagy ezüsttartalma van. „A fotó furcsa műtárgy – mondja erről Csizek Gabriella – az a legjobb neki, ha sötétben van, fény és nedvesség nélkül, és senki nem nézi, akkor károsodik a legkevésbé.”
A Kontaktok böngésznivaló kiállítás, szakmai részleteken töprenghetünk: miből választották ki ezt az anyagot, miért pont ezt, látszódik-e kisméretben, milyen hatásos lesz valami nagyban… „Szkeptikus voltam a nyári tárlatvezetésekkel kapcsolatban, de az élet rámcáfolt, a legforróbb nyári napokon is sokan jöttek, az embereket érdekli a fotó. Biztos az is benne van ebben, hogy mindenki fényképez, gyerek, felnőtt egyaránt, közünk van ehhez a tevékenységhez.” – fűzi hozzá Csizek Gabriella.
A Magnum képei a kollektív emlékezet részei lettek, és bár ezek a fotográfusok közvetlenül, aktívan nem politizáltak, képeik mégis hatással voltak a közéletre. Sokszor nem az esemény került középpontba amiről tudósítottak, hanem az apró részletek, az egyszerű, hétköznapi mozzanatok, ettől lett átélhető a világhelyzet, így vált közelivé a távoli, így nyert értelmet, hogy személyes közünk lehet a világ másik felén élő emberek történeteihez. Ebben van a képek ereje.
Ruandai menekültek, Benaco, Tanzánia, 1995.
© Eli Reed/Magnum Photos
Az eredettörténet szerint 1947 tavaszán a New York-i Modern Művészetek Múzeumának éttermében, egy vacsora keretében egyezett meg Capa, William Vandivert, a LIFE magzin fotósa, felesége Rita és és Maria Eisner, (aki a háború előtt Párizsban az Alliance Photos-t irányította), az alapításról. A három másik alapító taggal -, Henri Cartier-Bresson, David Seymour és George Rodger – Capa már korábban megállapodott. Felosztották egymás közt a világot: Seymour kapta Európát, Cartier-Bresson Ázsiát és a Távol-Keletet, Rodger Afrikát és a Közel-Keletet, Bill Vandivert az USA-t. Capa kivétel volt, ő bárhová mehetett a világon, ahová jónak látta.
Capa Központ: Magnum -Kontaktok
Mai Manó Ház: Magnum First
A kiállítások kurátora:
Csizek Gabriella, Magyar Fotográfusok Háza
Megtekinthető:
2014. május 27. és augusztus 24.