Kortárs görög tárlat látható ezzel a címmel a bécsi Kunsthistorisches Museum  Bassanóról elnevezett termében augusztus 24-ig. A félszáznál több műtárgyat az athéni Nemzeti Pinakothéka állította össze az Onasszisz jótékonysági alapítvány támogatásával. Aki korábbi sztereotípiákból kiindulva, a klasszikus hellén szellemet és az antik mitológiát idéző témákra vagy formákra számít, az éppúgy megtalálhatja a magáét, mint aki inkább a váratlan meglepetéseket keresi. Ez a „ráadás” ugyanis a modern professzionális gyakorlatban egyrészt a görögkeleti egyház bizánci hagyományaiból fakad, másrészt pedig a máig virágzó folklórból ered, mint termékenyítő ihletforrás.
Akárcsak szerte Európában, Görögországban is a két világháború között fordult a fokozottabb érdeklődés az évezredek előtti tradíciók felé. Miközben Picasso fő ihletője is a mediterrán kultúra – tartalmi és formai szempontból egyaránt – ezzel pedig valóságos vilgádivatot teremtett, maguk a görög képzőművészek nemcsak saját hazájuk képzőművészetébe vittek új stílust és lendületet őseik örökségének felelevenítésével, hanem az egész kontinens művelődési életét is igyekeztek a szó legjobb értelmében „hellenizálni”. A nemzeti hagyományok tisztelete állította közös táborba a görög avantgárd megannyi törekvését és ágazatát, a választott stílusok, alkalmazott technikák és egyéni arcélek sokfélesége mellett. Talán a legfontosabb „közös nevező” az embercentrikusság volt mindig és az is maradt az ókortól napjainkig. Ezt a tradíciót csak az absztrakt művészet ötenes-hatvanas évekbéli dominanciája törhette meg átmenetileg. Amikor az 1967-es katonai diktatúra propagandisztikus célokkal fordult az antik világ felé, a haladó művészek kritikai realizmussal válaszoltak erre a kihívásra. Az 1974-es fordulat óta a kortárs görög alkotók egyéni alkatuk és ízlésük szerint, szabadon választhatnak a hellén hagyományok felvállalása mellett.
A korabeli piktúra nagy öregje – Konstantinos Parthenis (1878-1967) – kiemelkedő példa a mostani válogatáson. Fürdőző nők című, 1919 előtti olaj-vászon kompozíciója stilizált alakokkal és sápadt kékesliláktól zöldessárgáig terjedő tónusokban nyújt monumentális panorámát egy sohasemvolt parnasszusi tájról, ahogy azt akkoriban a hazai vagy emigrációs magyar avantgárd is szívesen gyakorolta. Aztán az úgynevezett „harmincas esztendők nemzedéke” következik. Közöttük tallózva, figyelmemet elsőként az 1934-es születésű Mytaras 1967-es akril Nikéje keltette fel, aki a győzelmi istennő világszerte népszerű torzóját ovális alapra komponálta, fekete kontúrokkal. Miközben Fassianos (sz. 1935) plakatív olajképe fehér alapon keveretlen lángvörös festékkel „kente fel” a vászonra Perseus és Ariadne „örök emberi” kapcsolatát, addig Moralis 1958-as tempera Síremléke éppen fordítva, vörös alapon fehér relief-profilban ábrázol egy emberpárt. Karavouzis (sz. 1938) Delos című város-részlete elidegenítő, metafizikus hangulatot kelt az architektúrában bolyongó figurákkal. Noha Engonopoulos a hellén kultúrát idézi Költő és filozófus című vásznával, szabad szellemi szárnyalású témafelvetésével ellentétben az űlő és az álló férfi drapériás alakja sok évszázados szigorú kánonokba merevedett kolostori freskók receptje szerint fogant és sokkal inkább ikonosztázok fatábláinak szentjeit vagy falfestmények apostolait idézik. Tsarouhis 1967-es Májusa az év hónapjainak allegóriái sorozatában úgy örökít meg a folklór naív dekorativitásával és egyben realisztikusan egy mai parasztlányt virággal a hajában, hogy az ókori sírfestmények lényegretörő atmoszféráját is megőrzi ezzel párhuzamosan. Végül az 1940-es évjáratú Droungas tavaly festette idén aktuálissá vált Olimpiai eszme című vásznát, amelynek főszereplője a közismert ókori Kocsihajtó szobra, körülötte a fehér felhős kék égen röpködő, kék-fehér nemzeti színű szalagokkal és ezüstös zöld olajágakból font koszorúkkal…