A Műcsarnok igyekszik elfeledtetni a régi idők zűrzavaros kiállításpolitikáját és beilleszkedni a nemzetközi színtéren is jegyzett, saját tárlatokat kifőző, sürgő-forgó kortárs kiállítási központok egyre gyarapodó táborába. A belga sztárfestőnek, Luc Tuymans-nak a szerepeltetése ezt az új profilt vetíti elénk, az elit körök nagyágyúinak Budapestre édesgetését.Tuymans ugyanis az elmúlt másfél évtizedben a trendteremtő múzeumoktól a kulcsfontosságú biennálékig már mindenhol megfordult: besöpörte a kasseli Documentát, a Velencei Biennálét és a londoni Tate Modernt is. Az ötven felé közeledő realista festő dédelgetett kedvence mind a kurátoroknak, mind az ínyencségekre vadászó műértőknek. De egyáltalán nem bulvárbarát, így a széles, laikus közönség számára nem jelent vonzerőt. A Műcsarnok tágas tereiben kifejezetten szellősen felaggatott vásznak első pillantásra nem is adják meg magukat. Az egyértelműen fényképes eredetre visszavezethető sejtelmes részletkivágások enteriőrjei, épületei vagy figurái alig kivehetően elmosódnak, belefulladva a fakó szürkés zöld egyik jellegtelen árnyalatába. Tuymans elvont gondolati síkon dolgozó anti-festő, bár hivatkozik a régi németalföldi elődökre, például Van Eyckre, az ecset és a vászon mintha csak véletlenül akadt volna a keze ügyébe. Elsősorban fotókban és filmkockákban gondolkodik, és persze írott szövegekben. A könnyedén táncoló ecset csak egy további csavarral toldja meg a konceptuális művészet elvont fogalmi elbeszéléseire épülő munkáit. Vásznai önmagukban nem állnak meg. Egyik festményén például egy csenevész palánta álldogál a halovány fényben – csak Tuymans mellé kiakasztott soraiból tudjuk meg, hogy egy génkezelt növényt láttunk. Egy elkenődő emberfiguráról – szintén a magyarázatnak köszönhetően – kiderül, hogy valójában egy japán múzeum kitömött, párosodó majmait ábrázolja. A minden feltűnést kerülő, szürke fürdőszoba is teljesen átalakul a szemünkben, mikor elolvassuk, hogy az auschwitzi szappanfőző labort jeleníti meg. Hasonlóan a fehér orvosságokhoz, amik lehetnének vitaminok vagy Aszpirin-szemek, de nem, ezek éppenséggel a Harmadik Birodalom orosz fronton küzdő katonáinak zöldségtablettái! Tuymans-t akkor se lehet megfejteni, ha már ráhangolódtunk csavaros észjárására. A kulcsot túl mélyre ássa. A szürke házakat ábrázoló egyik festményének – például – fő érdekessége a már eltüntetett felirat („Nincs benne semmi”), az Utca címet viselő képe pedig valójában egy szobabelsőt ábrázol, amit csak fejjel lefelé lehet kivenni nagy képzelőerő segítségével. (Vagy úgy se.) De még beszédesebb példa a fekete-fehérben megfestett, meglehetősen redukált Naplemente, amin a címével ellentétben éppen egy napfelkelte látható – legalábbis a művész megjegyzései szerint, mert magunktól soha rá nem jöttünk volna. Tuymans-ban van egy nagy adag, nyakatekert posztmodern játékosság, borghesi bohócpóz, de nevetni itt mégsem illik, mert a választott témák politikai súlya komolyságra int. A belga festő ugyanis a divatos emlékezettörténet érzékeny pontjaira mutogat, a holokauszttól a nacionalizmusig. Nem ideologizál, nem kioktat, nem foglal állást, csak felmutatja a maga körülményeskedő módján az erősen leterhelt témaköröket, egy-egy tárgyhoz vagy személyhez fűződő, csak félig elmesélt történet segítségével. A fontos információkat rendre kihagyó módszere miatt lesz olyan megnyerően intelligens, sznob és szfinxszerűen rejtélyes a festészete. S éppen ennek a rejtjeles kódolásnak köszönheti világszerte sikerét a neokonceptuális színtéren, aminek Tuymans retrospektív kiállításával – úgy tűnik – mostantól a Műcsarnok is komoly tényezője kíván lenni!
Műcsarnok
2007. december 15.–2008. február 10.