Amikor még az NDK-időkben először jártam Weimar közelében a
néhai koncentrációs táborban létesített emlékhelyen, nem hittem volna, hogy
valaha is sikerül valami újat kikutatni ebben a szörnyű témakörben. Most mégis
ez történt a Gedenkstätte Buchenwald jelenlegi vezetője – Volkhard Knigge – és
munkatársai valóságos „detektívmunkájának” jóvoltából. Az eredmény pedig: Egy
Bauhäusler az ellenállásban és a megsemmisítő táborban címmel a weimari Neues
Museumban látható október 11-éig.

Franz Ehrlichről (1907–1984) van szó, aki világéletében a
háttérbe húzódott, ezért is tartják kisebb szenzációnak a felfedezést a német
művelődési élet illetékesei. Ráadásul munkásságának magyar vonatkozásai is
vannak, ezért számunkra is érdekes a szomorú kuriózum. A fiatal lipcsei
géplakatost ugyanis Moholy-Nagy László oktatta 1927-től a dessaui Bauhaus
előkészítő tanfolyamán, majd olyan más, későbbi világhírességek lettek a
tanárai, mint például Paul Klee, Oskar Schlemmer és Vaszilij Kandinszkij. Az
1930-as esztendő sorsdöntőnek bizonyult életében, mert egyrészt ekkor szerzett
Bauhaus-diplomát a plasztikai műhelyben, másrészt a német kommunista párt (KPD)
tagja lett. Miközben Walter Gropius és Mies van der Rohe építészeti irodájában
vagy reklámgrafikák tervezésével kereste kenyerét, a földalatti mozgalomban a
Junge Garde (Ifjú Gárda) illegális folyóirat egyik társ-kiadója volt. 1934-ben
letartóztatták államellenes összeesküvés előkészítésének vádjával és három évi
fegyházra ítélték, aztán ennek letöltése után 1937-től 1939-ig a buchenwaldi
koncentrációs tábor lakója volt, majd a német fővárosba rendelték
kényszermunkára. 1943-ban büntetőszázadával a görög frontra küldték, itt esett
jugoszláv hadifogságba, majd 1946-ban szabadult.

Az ötvenes évek elején belépett a német szocialista
egységpártba (SED) és mérnökként előbb Drezdában, később Berlinben vett részt
különféle vezető funkciókban az újjáépítési munkálatokban. Ipari létesítmények, alsó- és felsőoktatási intézmények, kórházak, koncerttermek,
rádió- és tévéstúdiók mellett múzeumok tervezőjeként valamint kivitelezőjeként
dolgozott. 1957-től további változatosságot jelentett számára a beépíthető
elemes bútorok sorozatainak projektje a híres helleraui műhelyekben. Mint
afféle „megbízható káder”, megszenvedett előélete nyomán, az akkori
szóhasználat szerint „privilegizált helyzetbe került” és külföldre is
sorozatosan eljuthatott: egyfelől nemzetközi vásárokon a keletnémet standok
vagy pavilonok dizájnere lett Finnországtól Jugoszláviáig, illetve Ceylontól
Indonéziáig, másfelől az NDK külkereskedelmi minisztériumának megbízásából
külképviseleti épületeket emelt Moszkvától Prágán és Brüsszelen át Párizsig,
továbbá Budapesten, valamint Új-Delhiben egyaránt. A magyar fővárosban emelt
praktikus-esztétikus épülete is konkrét példa arra, milyen életre szóló útravalóval
látta el a néhai Bauhaus (részben magyar származású) tanárainak és mestereinek
sora egykori tehetséges famulusait. 1979-től betegsége miatt visszavonult,
élete első és utolsó kiállítását 1980 végén rendezte meg Lipcsében a Galerie am
Sachsenplatz „Franz Ehrlich korai évei” címmel.

Életútjának és tevékenységének rövid ismertetése után
részletesebben Buchenwaldra visszakanyarodva, 1937. szeptember elején két hétig
ő sem kerülhette el a kőtörés testet-lelket felőrlő tortúráját, de aztán
véletlen szerencséjére az architektúrához mitsem értő lágerparancsnok
felfedezte az iratai között építész végzettségét és kirendelte saját lakásának
reprezentatív belső átalakítására. A próbatétel jól sikerülhetett, mert aztán a
további megbízatások tömkelege következett az SS egyre újabb
épületegyütteseinek sorozatos felhúzására, ahogyan rohamosan növekedtek az
Európa minden részéből idehurcolt foglyok véget érni nem akaró szállítmányai.
Franz Ehrlich a kényszerűen rárótt szakmai feladatok teljesítését nemcsak
tartásának megőrzésére és saját életének mentésére fordította, hanem
kihasználta viszonylagos mozgási lehetőségeit mások segítésére, továbbá a belső
ellenállás szervezésére is. A minden humanista hagyományt megcsúfoló náci
ideológiával és gyakorlattal szemben pedig megpróbálta a Bauhaus
internacionalista tanításait szembe állítani. Ennek eklatáns példája a
buchenwaldi koncentrációs tábor főbejáratának évtizedek óta világszerte
ismertté vált felirata, amelyről csak mostanra derült ki végérvényesen – amit
egyesek korábban is sejtettek –, hogy tipográfiája a Bauhaus jellegzetes
stílusában fogant általában, konkrétan pedig az egykorú munkaszerződések és
megbízások aktatömegeinek átvizsgálása igazolta név szerint is, hogy Franz
Ehrlich munkája.

„JEDEM DAS SEINE” (Mindenkinek a magáét) – hirdeti a modern
kovácsoltvas díszkapu gúnyoros jelszava, amelyről azt is kevesen sejtik, hogy a
germán „Übermenschek” az ókori római jog alaptételét forgatták ki éppen az
ellenkezőjére. Az antik latin mondás teljes szövege így szól: „Iuris praecepta
sunt haec: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere” – vagyis:
„A törvény parancsai a következőek: tiszteségesen élni, senkinek sem ártani,
mindenkinek a magáét biztosítani”. A hitlerista verzió viszont csak a legvégét
ragadta ki önkényesen az egészből, ezzel a gesztussal pedig pontosan a jogot
változtatta jogfosztottságra. Az embertelen tartalommal szemben csak formai
lázadásra maradt lehetősége az egykori Bauhäuslernek, hogy a fasiszták által
országjáró ellenpropaganda-tárlatokon kipellengérezett, majd részben megsemmisített
„Entartete Kunst” (elfajzott művészet) szellemét „a pokol kapuja” fölött
megidézze… Egyébként Franz Ehrlich tette a dolgát egész életében, és ellenálló
múltjának ezt a szomorú szakaszát sohasem emlegette.