A bécsi kiállítás egy idézettel kezdődik: „Az impresszionisták azt látták, hogy napsütésben a hó árnyéka kék, ezért kék árnyékot festettek.” Ilyen egyszerű lenne annak az irányzatnak a jellemzése, melynek bemutatása már évtizedek óta biztos közönségsikert jelent bármely kiállítóhely számára?
A francia Théodore Duret Les Peintres impressionistes (1878) című könyvéből kiragadott mondat ugyan lényeges dologra világít rá, de az impresszionizmus azért ennél többet jelent. A mostani kiállítás célja, hogy Monet, Renoir, Cézanne, Degas és társaik alkotásain keresztül felhívja a látogatók figyelmét a modern festészet egyik legnagyobb hatású áramlatának néhány lényeges elemére, és apró jellegzetességére.
A bemutatott 170 festmény főleg a kölni Wallraf-Richartz múzeumból és az Albertinában hosszú távú letétként elhelyezett Batliner gyűjteményből került a falakra. Az alkotások egyike sem tartozik a sztár képek közé. Aki ilyen látványosságra vágyik, jobb, ha másik múzeumot keres magának. De azok, akik a „függöny mögé” szeretnének pillantani, jó helyen járnak. Mikroszkóp alatt kinagyított részletek, röntgen és infravörös felvételek, kompozíciós technikák, színelmélet, festékek, ecsetek, vásznak és egyéb kellékek segítenek közelebb kerülni nemcsak a látásmód, de az alkotás folyamatához is. A kiállítás csak abban az igen jelentős apróságban tér el a témát tárgyaló irodalomtól, hogy minden konkrét példa az eredeti műalkotáson tanulmányozható.
A szabadban való festés bizonysága a vászonba ragadt tengerparti homok (Guillaumin: Tengerpart Saint-Plaisnél), vagy levéldarabka (Caillebotte: Ruhaszárítás a Szajna partján). Az infra képek elárulják, hogy az impresszió vászonra vetését sok esetben gondos alárajzolás előzte meg (Van Gogh: Híd Clichyben). Láthatjuk, hogyan alkotják a festetlen vászonfelületek a kompozíció szerves részét (Manet: Aszparágusz csendélet), és magyarázatot kapunk a vászon alsó szélén húzódó festetlen sávra is, melyet a festőállvány tartórésze okoz. Már-már szakértő szemmel vizsgálhatjuk Pissarro más által befejezett alkotását, melynek kiegészített részleteit a festés ritmusának megtörései lepleznek le. Ennél sokkal nehezebb dolgunk van Monet tájképénél (Szajna part Pont-Villeznél). Két majdnem teljesen azonos festmény közül kell az eredetit kiválasztani. Nem baj, ha nem sikerül, a korabeli másolatot birtokló kölni múzeumnak sem tűnt fel hosszú ideig, hogy valószínűleg egy angol amatőr festő munkáját őrizgetik gyűjteményükben, aki egy újságban megjelent reprodukció alapján készítette a képet. A múzeum feltehetőleg tudott az amerikai magángyűjtő tulajdonát képező másik képről, de az azonos téma ismételt megfestése nem számít ritkaságnak Monet munkásságában. A turpisságra csak az alaposabb vizsgálat derített fényt, melynek részletei videofilmről ismerhetők meg. De mennyire eredeti az eredeti? – teszi fel a kérdést Signac tájképének frissen megfestett másolata. A vászon és a festék azonos, de az eltelt 124 év alaposan rányomta bélyegét az eredeti alkotásra. A színek különböző mértékben veszítettek erejükből, megváltoztatva a kép hangulatát. Ha az idő vasfogán túl még restaurálás is beavatkozik a mű forma – ,vagy színvilágába, akkor messze kerülhetünk az eredeti látványtól.
Amennyiben otthon is folytatnánk az impresszionisták rejtett technikájával való ismerkedést, akkor vegyük meg a fenti címre hallgató kiadványt, mely német és angol nyelven egyaránt elérhető.