Ez aztán
közönségkiállítás a javából, csupa húzó név: Miles Davis, Lou Reed, Robert De
Niro, Allen Ginsberg, Liv Tyler, David Lynch, Stephen Hawking és minden
mennyiségben Depeche Mode. Ha Naomi Campbell megnyalja húsos rózsaszín ajkát,
Slash pajkosan kikacsint a szemébe hulló hajzuhatag alól, Cameron Diaz pedig
szendén kényeztet egy férfit a kocsi hátsó ülésén, akkor garantált a
látogatótömeg.
Pedig semmi különös nem történt, a Ludwig Múzeum kiállítást
rendezett Anton Corbijnnek, a nyolcvanas évek sztár-fotósának. Nem egy sztárfotósnak,
hanem egy sztár-fotósnak! Fényképésznek, aki a hírességek hátára felmászva lett
világhírű. Corbijn nem is rengette meg az esztétika világát, semmi különöset
nem talált fel, csak alkalmazta a fényképezés elvontabb eszközeit egy teljesen
primitív iparosműfajban, a koncertfotózásban. Amit a hetvenes években
történetesen a fényesre polírozott, színes tökéletesség uralt. A fiatal holland
fotós visszavett a technikai apparátusból: fekete-fehér filmre fotózott
keresetlen, spontán hatást keltő, elmosódó, de személyes jegyeket hordozó
portrékat. Ez a gesztus önmagában még nem lenne elegendő életműve
múzeumosításához, de Corbijn törekvései párhuzamba állíthatók a nagy betűs
fotográfia belső fejlődésével. Azzal, ahogy a szakma krémje kiábrándult a
humanista sajtófotósok tökéletesre komponált, blikkfangos stíluságból, és
elindult a valóságszagú, sete-suta dokumentarizmus, no meg az elvont koncept
art irányába. (A fotó már csak így működik, időről-időre ráun saját tökéletesre
csiszolt naturalizmusára. Először a századfordulón történt ez meg, majd húszas
és a hetvenes években, de azt se gondolja senki, hogy a mai photoshoptökély
örökké tart majd!) Corbijn mégsem volt elhivatott avantgardista, egy aprócska
holland szigeten született, lelkészszülők gyermekeként. A szégyenlős fiúcska a
fényképezőgép segítségével próbált közelebb jutni vágyott idoljaihoz, a
rocksztárokhoz. Ez sikerült is, miközben – mintegy mellékesen –
forradalmasította a rockzenészek vizuális világát. Mély, széles árnyékok, enyhe
bemozdulás, elmosódó részletek, nem túl mesterkélt kompozíciók és a személyes
védjegy: a porózus, pettyes puhaság. Corbijn képei mindig lágyak és szemcsések,
mintha a litográfia és a fénymásolás szerelemgyerekei lennének. Másik
vesszőparipája a mélyen vésett ránc, imádja a töredezett fekete
zenésztenyereket, Clint Eastwood barázdált cowboyarcát, Iggy Pop szálkásra
aszott felsőtestét. Nem részvéttel nézi a ráncokat, mint a régi szociofotósok,
hanem leplezetlen csodálattal, ami a macho Amerikának és persze a sex, drog
& rock ”n” roll kultuszának szól. A puha szemcsés árnyak és a mély ráncok
mellett egyetlen főtéma foglalkoztatja, a sztárság intézménye. Már-már
monomániaként. Fényképezett csúcson lévő idolokat, világsztárként, magánemberként
és a kettő között. Végigkövette a celebrity-ipar fordulatait, dolgozott
ál-paparazzóként, míg végül annyira becsavarodott, hogy visszatért a lapos
holland szigetre és önarcképeket készített magáról, halott zenészeknek
maszkírozva. Manapság már filmben utazik, fényképészkorszaka lezárult.