Az East River keleti partján, Manhattan szigetétől egy metró megállónyira fekvő Greenpoint főleg azbeszt eltakarítással foglalkozó lengyel földművesek lakta, piszkos, büdös, álmos kis falucska volt, amikor az 1980-as évek végén odaköltöztem.
Az azóta eltelt évtizedek alatt Brooklyn „elfelejtett” városnegyede, a szomszédos Williamsburggel együtt – a két negyed a 19. században még önálló település volt – New York élő művészeti szcénájának új központjává változott. A berlini fal lebontását követően a politika nem látta többé szükségét olyan, a „szabad világ” szellemi fölényét bizonyító kirakatvárosok, mint Berlin és New York fenntartásának. A visszaminősítés első lépéseként New Yorkban megszüntették a „rent control”-t, a lakbérek emelkedését szabályozó törvényt. Addig csak évi 6 százalékkal emelkedhettek a törvény eltörlése után az egekbe szökő lakbérek. A csillagászati mértékű manhattani lakásköltségek miatt művészek, nem a pénzszaporításra specializálódott kreatív emberek ezrei költöztek a lepattant külső kerületekbe, köztük Williamsburgbe és Greenpointba is, és rövid idő alatt felvirágoztatták azokat.
Az első pionírok egyikeként érkeztem Greenpointba, havi 600 dollárért béreltem tágas lakást a történelmi Calyer Street egyik régi házában. Ennyi pénzért a legrosszabb szomszédságok egyikében, a Lower East Side-on lehetett maximum egyetlen apró, triplán berácsozott ablakú, svábbogaraktól és rágcsálóktól nyüzsgő szobából és mocskos konyhából – közepén a fürdőkád – álló odút bérelni akkoriban Manhattan szigetén. Ma már egy ilyen nyomorúságos albérlet is az 1980-as évek végi összegnek a többszörösébe kerül, noha a svábbogarak és kisebb-nagyobb rágcsálók mindmáig aktív lakótársak maradtak a legtöbb manhattani bérleményben.
Brooklynba költözésem idején fekete ruhákat, szőke hajkoronát és zöld keretes szemüveget viseltem. Kinézetem, valamilyen okból erősen irritálta Greenpoint őslakóit. Állandóan belém kötöttek, megjegyzéseket tettek rám, gyakran köptek is, ha közeledni láttak Greenpoint főutcáján, a Manhattan Avenue-n. Megunva a folyamatos inzultusokat, a helyiek népviseletére, harsány mintás, színes öltözékekre és edzőcipőre cseréltem fekete, manhattani gyászomat, zöld keretes szemüveg helyett pilóta-napszemüveget hordtam, s engedtem hajamat visszabarnulni. Attól kezdve láthatatlanná váltam, s úgy végezhettem bevásárlásaimat, hogy legfeljebb véletlenül löktek fel, ami a vodkafüggő szomszédságban nem számított rendkívüli eseménynek.
Ahogy a Manhattanből érkező kreatív bevándorlók szaporodni kezdtek, sorra nyíltak a környék lerobbant épületeiben a művészeti galériák, bio-boltok, funky éttermek, a budapesti romkocsmák mintájául szolgáló, korábban az azóta skanzenesült manhattani East Village-ben kikísérletezett „alternatív” klubok, találkozóhelyek.
Beköltözésem idején Greenpoint és Williamsburg határán, a hagymakupolás orosz ortodox templom szomszédságában haldoklottak a McCarren Park platánfái. A park kiszáradt füvén hétvégeken Puerto Rico-i családok piknikeztek. Mindegyik grillsütő mellett torzításig felcsavart gettobusterek, gigászi méretű, villogó LED fényekkel felszerelt táskarádiók nyomták a latino lakodalmast. A nyakukban többkilós aranyláncokkal villogó Puerto Rico-i suhancok bandái elázott, a belélegzett azbeszttől ziháló lengyel földműveseket kergettek, tetovált, jókora aranygyűrűkkel ékesített mancsaikban letört nyakú sörösüvegekkel, bicikliláncokkal, baseballütőkkel. A piknikezők után széthajigált csirkecsontok tömegei maradtak a parkban, a legyek és a környező házakban élő patkánykolóniák legnagyobb örömére.
A McCarren park észak-keleti oldalán, növényzettel benőtt római romként omladozott az egykori hatalmas uszoda, amit azért zártak be az 1970-es években, mert a Puerto Rico-i és a fekete negyedekből érkező bandák rendszeresen háborúztak a medencékben. Az uszoda ma már New York egyik legdivatosabb szórakozóhelyeként működik, ahol éjszakánként világhírű lemezlovasok látják el négynegyedes döngöléssel a hip ifjúságot. Aki ma friss, élő művészetre kíváncsi New Yorkban, az nem a SoHo, a Greenwich Village, vagy a yuppie lakóparkká dzsentrifikálódott East Village-be megy, hanem Williamsburg és Greenpoint gyorsan világhírűvé vált galériáit keresi fel.
A napokban nagyszabású tetőkerti bulival ünnepelte 13., a rossz színészeknek szentelt kiadását, s egyben új székházának felavatását a Triple Canopy, az Alexander Provan, Peter J. Russo, Sam Frank és mások által 2008-ban, Greenpointban alapított, ma már Amerika egyik legaktuálisabbjának tartott művészeti portál. Az elektronikus magazin munkatársai között, a helyi művészek és elméleti szakemberek mellett megtalálhatjuk a nagymúltú Harper’s Bazaar és Artforum íróit és designereit is. A portál az azonos nevű, évek óta Greenpointban működő kiállítóhelyből nőtt ki. Az inspirációt a rövid életű, az 1960-as években működő Aspen multimédia magazin adta, amely dobozolt formában került terjesztésre, s szerzői között Andy Warhol és Roland Barthes is felbukkantak.
Mint a maga idejében nagy hatású Aspen, a Triple Canopy is új irányokba mutató kulturális koncepciókkal foglalkozik. Az alapítók egyik fő célja „az Internet lelassítása” volt. Elsőként a hagyományos web-design megoldásaival szakítottak. A tradicionális lefelé scrollozás helyett a portál látogatói balra és jobbra lapozhatnak, mintha egy nyomtatott könyvet, vagy magazint lapoznának. A „világhálón vagy”, „A médium az üzenet” mcLuhan-i élménye helyett az olvasás élményét akarják ezzel a megoldással visszahozni.
Az első években a vállalkozást magánszemélyek támogatásaiból és bulik bevételeiből tartották fenn. 2009-ben non-profit egyesületté alakultak, így már módjuk volt állami és szövetségi pályázatokon indulni. Ugyanabban az évben 100 ezer dollárt kaptak az Andy Warhol Alapítványtól. Az adományt elsősorban azért ítélték meg számukra az Alapítvány kurátorai, mert az internetes portálok megrögzött hagyományaival ellentétben ők nem rövid, egy-két flekkes, felületes írásokat közöltek, hanem ragaszkodtak a minőségi, az egyes jelenségek hátterét, mélységét is feltáró, hosszú esszékhez.
Az ellendrukkerek arra számítottak, hogy a portál látogatóinak nem lesz türelmük a terjedelmes írások végigolvasásához. Ennek éppen az ellenkezője történt, bizonyítva, hogy az internet-közönség még nem teljesen hülyült el. A portál népszerűsége, látogatóinak száma egyenletesen növekedett. 2009-ben az on-line magazinok minőségét jutalmazó National Magazine Awards finalistái közé kerültek, olyan vetélytársakat előzve meg, mint a tőkeerős, régóta működő MotherJones.com és Parenting.com. A finalisták közül egyedül a Backpacker.com, a turistáknak szóló, hirdetők tömegei által támogatott portál előzte meg őket.
2011 szeptemberében a Triple Canopy eddig magánlakásokban működő szerkesztősége beköltözik a greenpointi Freeman Street 155. szám alatti házban berendezett első saját irodájába. A házat két másik non-profit egyesülettel, a Light Industry nevű filmes csoporttal és a Public School projekt folyamatos edukációval foglalkozó kollektívájával fogják megosztani. Tervük az Internet további „lassítása”. A közeljövőben a hosszú esszék mellett teljes könyveket is publikálni fognak a portálon. A radikális szakítás a nyúlfarknyi írások eredendően a tömegembert tenyésztő bulvármédia-koncepciójával eredményesnek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy egyre több internet-szörföző keresi a minőséget, akik szívesebben olvasnak tartalmas szövegeket, mint szenzációhajhász címek alatt lehozott pár közhelyes mondatnyi vakkantásokat.
„Andy Warhol halála óta a városnak nincs fókuszpontja, tájékozódási, viszonyítási alapja. Az egykor világtrendeket indító New York-i művészközösség az elmúlt évtizedekben atomjaira hullott. Szerencsére a generációk közötti vetélkedés már a múlté, a fiatalabb és idősebb művészek újra együtt állítanak ki, de az egyes irányzatok, iskolák, mikroközösségek közötti kommunikáció még mindig nem állt helyre. Sok a tennivalónk. A közösség újraélesztését nekünk magunknak kell elvégeznünk. Senki sem tenné meg helyettünk.” Beköltözésük után a szerkesztőség munkatársai greenpointi főhadiszállásukat a környéken élő művészek kedvelt találkozóhelyévé, New York új szellemi központjává akarják tenni.
Az új iroda folytatni fogja a Triple Canopy parti-hagyományait is, rendszeres bulik színhelye lesz. Az új székház berendezéséhez támogatókat toborzó Kickstarter for the space nevű rendezvényük és vállalkozásukat népszerűsítő kampányuk csaknem kétszeresét (több mint 35 ezer dollárt) hozta eddig be az eredetileg remélt összegnek. „Ma már nem lehet egyedül alapítványi pénzekre támaszkodni. Rendszeres rendezvényekkel kell növelni a népszerűségünket. Divatossá kell tennünk és az érdeklődés fókuszában kell tartanunk a portált” – vallják az alapítók. „A közönség is el tud tartani egy hozzánk hasonló intézményt, ha észreveszik, hogy tiszteljük intelligenciájukat, és lehetőséget adunk nekik a szórakoztató, személyes találkozásra. Ma már nem lehet egyedül pályázati űrlapok kitöltéséből megélni. Szükség van kezdeményezésünk folyamatos, okos reklámozására.”